Mickey webnaplója

Helyzetünk állapotszerűen hasonlít az orwelli Állatfarm-ban leírt helyzethez. Ellehetetlenítés, cinizmus lengi körül a hétköznapokat. Mégis működik még az átlagpolgár megfelelni akarásának a reflexe. Bár látványosan kopik és erőtlenedik. Muszáj idéznem az Állatfarm kilencedik fejezetéből. Olyanok vagyunk többségben, mint Bandi, a ló. Húzunk és húzunk, és nem akarjuk látni, hogy mi történik a nagypolitikában. Idézem:
„Bandi patája nagyon lassan gyógyult. Mihelyt a győzelmi ünnepségek befejeződtek, az állatok mindjárt másnap nekiláttak a szélmalom újjáépítésének. Bandi egy napig sem volt hajlandó kimaradni a munkából, és becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy ne lássák, fájdalmai vannak. Esténként titokban bevallotta Rózsinak, hogy a beteg patája erősen kínozza. Rózsi előzőleg megrágott gyógyfüvekkel borogatta a patát, és Benjáminnal együtt kérlelte Bandit, hogy ne dolgozzék olyan keményen. Egy ló tüdeje sem tart örökké, figyelmeztette. De Bandi nem hallgatott rájuk. Neki, mondotta, már csak egyetlen vágya maradt, szeretné a szélmalmot működni látni, mielőtt eléri a nyugdíjkorhatárt…
Kezdetben, amikor az Állatfarm törvényeit megfogalmazták, a nyugdíjkorhatárt a lovak és disznók számára tizenkét, a tehenek számára tizennégy, a kutyák számára kilenc-, a birkák számára hat-, a tyúkok és libák számára ötéves korban határozták meg. Tekintélyes öregségi nyugdíjakat is megállapítottak. Egyelőre még egyetlen állat sem vonult ténylegesen nyugdíjba, újabban mégis egyre többet beszéltek a témáról. Most, amikor a gyümölcsös mögötti kis bekerített rétet igénybe vették az árpának, az a hír járta, hogy a nagy legelő egyik sarkát fogják elkeríteni a nyugdíjas állatok legelőjéül. Azt beszélték, hogy a lovak nyugdíja napi két kiló gabona lesz, télen pedig nyolc kiló széna meg egy répa; a hivatalos ünnepnapokon esetleg egy almával. Bandinak jövő nyár végén volt esedékes tizenkettedik születésnapja.
Eközben nehéz volt az élet. A tél ugyanolyan hideg volt, mint az előző évben, az élelem még kevesebb. Megint csökkentették az összes fejadagot; a disznókét meg a kutyákét kivéve. Süvi megmagyarázta, hogy az egyenlőség túlságosan merev alkalmazása az élelmiszer-adagolásban ellentétben állna az Állatizmus elveivel. Egyébként nem okozott számára semmiféle nehézséget, hogy bebizonyítsa a többi állatnak, valójában nem lett kevesebb az élelmük, bármi legyen is a látszat. Időnként ugyan kétségtelenül szükségessé válik a fejadagok kiigazítása (Süvi mindig csak "kiigazításról" beszélt; sohasem "csökkentésről"), de a jonesi időkkel összehasonlítva óriási a javulás. Éles hangon, sebesen felolvasta nekik a számokat, és részletesen bebizonyította, hogy több zabjuk, több szénájuk, több répájuk van, mint Jones idejében volt, rövidebb a munkaidejük, az ivóvizük jó minőségű, hosszabb életűek lettek, és a kicsinyeik nagyobb százaléka marad életben, istállójukban több a szalma, és kevesebbet szenvednek a bolháktól. Az állatok minden szavát elhitték. Az igazat megvallva, Jones és mindaz, amit Jones jelentett, már majdnem teljesen elfakult az emlékezetükben. Tudták, hogy a mostani életük kemény és sivár, gyakran éhesek és gyakran fáznak, és amikor nem alszanak, akkor rendszerint dolgoznak. De nem kétséges, hogy a régi időkben még rosszabb volt. Szívesen hittek ebben. Különben is, akkor rabszolgák voltak, most pedig. …
A decemberben csökkentett fejadagokat februárban ismét csökkentették, és olajtakarékosságból az istállóban nem gyújtottak lámpást. De a disznók láthatólag kényelmesen éltek, és ha valamit változtak, legfeljebb gyarapodott a súlyuk. Február végén egyik délután olyan meleg, dús, étvágygerjesztő illat szállt végig az udvaron a kis sörfőzőház felől, amilyet az állatok még sohasem éreztek. Ez a kis sörház a konyha mögött állt, és Jones idejében nem használták. Valaki azt mondta; hogy ez a szag fövő árpa szaga. Az állatok éhesen beleszimatoltak a levegőbe, és találgatni kezdték, vajon az ő vacsorájukhoz készül-e meleg kása. De szó sem volt kásáról, a következő vasárnap pedig kihirdették; hogy az árpát ezentúl fenntartják a disznóknak. A gyümölcsös mögötti kis rétet már be is vetették árpával. Aztán nemsokára kiszivárgott a hír, hogy minden disznó napi egy korsó sört kap, maga Napóleon pedig két litert, amit mindig a finom porcelán étkészlet levesestáljában szolgálnak fel neki…
Bandi, miután meggyógyult a patája, keményebben dolgozott, mint valaha. Ebben az évben egyébként az állatok mind úgy dolgoztak, mint a rabszolgák. A szükséges szokásos gazdasági munkáktól és a szélmalom újjáépítésétől eltekintve, ott volt a süldők tanterme is, melyhez márciusban fogtak hozzá. A sovány koszton végigdolgozott hosszú órákat néha nehéz volt elviselni, Bandi azonban soha nem csüggedt. Semmit sem mondott vagy tett, ami elárulta volna, hogy az ereje már nem a régi. Csak külsőleg változott meg egy kissé: a szőre már nem fénylett úgy, mint azelőtt, és mintha hatalmas fara is megfonnyadt volna. A többiek azt mondogatták: - Bandi majd összeszedi magát, ha kihajt a tavaszi fű -, de eljött a tavasz, és Bandi semmit sem hízott. Néha, amikor a bánya tetejéhez vezető lejtőn nekifeszítette izmait egy-egy súlyos kőnek, mintha már semmi más nem tartotta volna talpon, csak az akaratereje. Ilyenkor ajkai mintha ezt a mondatot formálták volna: "Majd még keményebben dolgozom!"; de hang nem jött ki rajtuk. Rózsi és Benjámin megint figyelmeztették, hogy vigyázzon az egészségére, de Bandi ügyet sem vetett rájuk. Közeledett a tizenkettedik születésnapja, és nem törődött semmivel, csak azzal, hogy jó nagy rakás kő gyűljön össze, mire nyugdíjba vonul.”
Nagyon láttató ez a tündérmesének álcázott kisregény. Olvassátok el a neten, vagy könyvben.
Tanulságos. Vélt értelmiségiként sokat töröm a fejem azon, miféle értelmes cselekedeteket lehet tenni. Elsősorban erkölcsösöket. Másodsorban minden szemétség ellenére az ártatlanság vélelmét alkalmazni előítéletek nélkül. Harmadsorban módszeresen megkövetelni a közélet megtisztítását erre alkalmas módszerrel, mert addig, ameddig a közéletben az „abesszin makaó” hazárdtörvényei dominálnak, még a kezdeményezéseknek sincs értelmük. Jó kezdeményezések nélkül pedig nincs lehetőség semmiféle pozitív elmozdulásra tespedő, „idé”-tlen jelenünkről.