Reggel majd megfagytam. Az orrom előtt elhúzott a 6.10-es HÉV, így csak a
6.30-as buszt értem el, ami viszont nem jött. Azt mondhatom, hogy a házunktól
az eltelt 40 perc alatt még mindig az Árpád-hídnál jártam. Azért ez szuper a XXI.
században. Így kell ezt csinálni, BKV. Volt hát időm körbenézni. Van a
megállóban egymás mellett két bodega. Az egyik felirata RITA TRAFIK. Ez így,
ahogy van, érthető. Rita – feltehetően a cégtulajdonos neve –, dohányáruval
kereskedik. A másik bodega felirata: BRÚNÓ – TRAFIK – DELIKÁT – ÉDESSÉG Nekem
ez utóbbi ezt mondja: Van itt egy kóceráj, ahol Brúnót, trafikárut,
delikatesszt, édességet lehet venni. És ez csupán a középpontozáson múlik. Épp
olyan, mint a Tanú c. film legzseniálisabb
mondata: Kém-ló-fej-puff. Ám ezt egy ávós tiszt dadogja, aki egzisztenciális
pánikba esik, amiért mindenkit beengedtek mellé az úszómedencébe úszni. A
mondat ugyanis ezeket tömöríti: Ezt az agressziót azért követted el, mert KÉM
vagy. Vagy hülye LÓ, ezért aztán lenyakazunk, FEJedbe PUFF – golyót repítünk.
2. Délután sorsom úgy hozta, hogy a Kossuth téren kötöttem ki. Egész furcsán
kezdtem érezni magamat, ahogy kiléptem a térre. Határozottan idegen test-érzésem volt. Ez a
biológiából ismert kifejezés. Alkalmazzák: szemszárazság
esetén, az illető úgy érzi, valami van a szemében; nyelőcső tájékán: amikor úgy érzed, lenyeltél egy halszálkát, és
mintha megakadt volna a torkodon; az alfelünkben,
aranyér esetén. Hát nekem a Kossuth téren volt idegen test-érzésem. Úgy
éreztem, itt lelőhetnek az ávósok a Földművelésügyi Minisztérium padlásáról.
Úgy éreztem, mintha rossz szellemek tanyáznának a Parlamentben. Nem először
éreztem ezt. Főiskolás korunkban kiültünk a Kossuth térre napozni. (1967. ősze)
Vártuk a tanítás folytatását. Balra az MSZMP Fehérháza, hátunk mögött az
elvtársakkal telerakott Országház. Zsigereimben annak a rémtörténetnek a
kísértése, hogy talán tényleg működött a húsdaráló valahol a közelben a Duna
mentén. Ahol embereket…
Noha Antall-időkben magam is dolgoztam az épületben, most mégis rosszul éreztük
egymást. A tér és én. Persze: hogy is érezhetném magamat a kordonokról, a
vízágyús rendőrök látványát idéző, a folyamatos tüntetések, és a brutális
rendőrattak helyszínén. Hiszen innen indult 1956. jubileumán a nemzeti
érzelműek elleni véres rendőri támadás. Még fülembe cseng Gergényi visszatérő szólama:
„Panaszaikkal tessenek a tisztelt ügyészséghez fordulni.”
Idegenek vagyunk egymásnak. A tér és én, én és a parlament, mintha nem az én, a
mi parlamentünk volna. Nem tehetek érzéseimről. Csak leírtam őket. Az
idegentest-érzés egyébként nem új keletű, csak másképpen fogalmazták meg
korábban. Tessék csak Kölcseyt figyelni, mit is ír?
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,(íme, az idegentest-érzés)
[. . .] Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek…
Olyan szép, és sajnos olyan gyászos is, hogy bár szeretném végig idézni, nem teszem.
Mennyivel optimistább Széchenyi a reformkorban. Ezt írja a Hitel c. könyve végére: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt; én azt szeretem hinni: - lesz.” Ez a mondat nem okoz idegentest érzést bennem.
Utolsó kommentek