A szóbeli megmérettetés abból állt, hogy a zsűri felkérte, álljon ki a dobogóra, és mondjon
el két történetet.
A felvételiző rövid gondolkodás után hozzáfogott mondókájához. Ezt mondta:
Egy alkalommal továbbképzésen vettem részt. Egy hetes volt a tanfolyam. Különféle
szakelőadók jöttek, és tartották meg általában saját problémáikról (mert ezt
ismerték a legjobban) negyven perces előadásukat. Volt, aki a világpolitikáról
beszélt, volt, aki az ellenőrzés fontosságáról, más pedig a szervezés
kérdéseiről. Mi hol untuk az előadást, alig várva, hogy vége legyen, hol pedig
még szívesen hallgattuk volna a jól strukturált, arányosan felépített és
tartalmas szöveget. A legtöbbje általánosságokban mozgott. Egyetlenegy olyan
előadó akadt, akit napestig hallgattunk volna. Humorral fűszerezett, olykor
sziporkázó, eleven és változatos beszédet tartott egy nyurga, inkább fiatal,
mint középkorú adjunktus. Amikor befejezte előadását, azt tettük, amit korábban
sose, hosszasan tapsoltunk, és megköszöntük neki, hogy ilyen nívós előadást
tartott nekünk, mely mindnyájunkban élményként fog elraktározódni.
A negyedik napon a tanfolyamszervező már reggel feltette azt a kérdést, hogy
kit szeretnénk újra hallani, mert egy előadásra van még szabad helye, és ha
lehet, olyan előadót hívna vissza, akinek színvonalas mondókája van, könnyen
érthető a stílusa, és a témán tartja a hallgatóság figyelmét. Hozzátette, hogy kapunk egy fél
napot gondolkozásra, mert meg kell szerveznie, hogy az illető tegye
szabaddá magát arra az időre, amikor újra elénk kell lépnie. Mondanom sem kell, hogy mi
azt a pasit választottuk, aki humorosan, szellemesen, könnyedén, változatos
szókinccsel rendelkezve, gördülékenyen beszélt a szervezési munka
csínjáról-bínjáról.
Vártuk az újabb érdekes és gördülékeny előadást. A hapsi meg is érkezett annak
rendje-módja szerint, előre megtapsoltuk. Ő kis pukedlit csinált, tudomásul
véve neki szóló elismerő gesztusunkat, és tempósan hozzáfogott az előadáshoz.
Már az első mondatok után csalódottság ült ki az arcokra. Egymás után fedeztük
fel, hogy ez az ember minket nullának néz, mondatról mondatra megismétli azt az
előadást, amelyet néhány napja már egyszer hallottunk tőle. Mindenre
számítottunk, csak erre nem. Mert 1. Miben áll egy jó dumájú embernek más
témáról beszélni? Szinte semmibe se kerül neki. 2. Intelligens értelmiségi
lévén kizárható, hogy tudathasadásban szenved, és kiment a fejéből, hogy nekünk
elővezette már ezt az előadást. 3.
Ha az előző kettő igaz, márpedig igaz, akkor az
arcátlanság határát súrolja, hogy papagáj módjára megismétli korábbi előadását.
Mondhatom, egy életre megtanultam: Senkit se érdemes meghívni újra előadni
– fejezte be
mondókáját a felvételiző.
A zsűri tagjai elismerően bólogattak, s felszólították, hogy fogjon hozzá a
második történethez. Ő ezt mondta: – Jó, rendben van. Jól figyeljenek!
Egy alkalommal továbbképzésen vettem részt. Egy hetes volt a tanfolyam.
Különféle szakelőadók jöttek, és tartották meg általában saját problémáikról
(mert ezt ismerték a legjobban) negyven perces előadásukat. Volt, aki a
világpolitikáról beszélt, volt, aki az ellenőrzés fontosságáról, más pedig a
szervezés kérdéseiről. Mi hol untuk az előadást, alig várva, hogy vége legyen,
hol pedig még szívesen hallgattuk volna a jól strukturált, arányosan felépített
és tartalmas szöveget. A legtöbbje általánosságokban mozgott. Egyetlenegy olyan
előadó akadt, akit napestig hallgattunk volna. Humorral fűszerezett, olykor
sziporkázó, eleven és változatos beszédet tartott egy nyurga, inkább fiatal,
mint középkorú adjunktus. Amikor befejezte előadását, azt tettük, amit korábban
sose, hosszasan tapsoltunk, és megköszöntük neki, hogy ilyen nívós előadást
tartott nekünk, mely mindnyájunkban élményként fog elraktározódni…
Utolsó kommentek