Mickey webnaplója

Ha valaki modellre talál, egészen addig követni fogja, amíg egy másikra, egy jobbra nem lel. Énrám olyan erősen hatott a festő Renoir életvezetési elve, a parafadugó-elmélet, hogy máig el vagyok vele. Gondviselésnek is nevezhetem, a vallásos emberek érteni fogják, de mondhatom esztétikus viselkedésnek is, mert egyik megfogalmazása szerint esztétikus valami azzal élni, amid van, azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésedre állnak, és úgy használva őket, hogy megelégedett légy adott körülményeid között.
A parafadugó-elmélet szerint a patakba vetett dugó eljut a tengerbe, csak közben hol elakad, hol örvénybe kerülve kering, hogy aztán vidáman tovalejtve folytassa útját, míg célba (a tengerbe) nem ér. Mostanság kitartóan sétálok, s sétáltatom fényképezőgépemet. (A csoda vigye el, miért nincs rövidebb neve ennek a masinának. Azért is kitalálok egyet. Legyen csak Fuji a neve.) Tehát mivel kutyám nincs, a kilós Fuji veri az oldalamat mászkálás közben.
És most vissza a látszólag véletlenre.
Ma sem határoztam el semmi egyebet, mint hogy vonatra pattanok, és pedig arra, amelyik irányú előbb érkezik a megállóba.
Az esztergomi jött Pestre tartva. Néztem a lehetséges megállókat. Újpesten voltam már, a következő a Tatai út eleje, nem sok látnivalót ígér.
Megvan.
Rákosrendezőig megyek, hiszen jó tíz évig Zuglóban laktunk. Megnézem, mi maradt belőle még az ötvenes évekből. Hát nem nagyon sok, mégis hálás szívvel róttam az utcákat, feledve a gyaloglás megterhelő voltát. Lekötött az emlékezés. A „drága bakter urak” most is leengedik a csapórudas sorompókat. Legalább három pár működik belőlük. A XX. század gémeskútjai rézsútos pálcájukkal. Első utam a Kassai térre vezetett. A templom zárva. Igen sajátos hangú orgonája volt neki, fémes felhangokkal. Az akusztikája pedig csapnivaló. A belső teret Kontuly Béla hatvanas években készített freskói díszítik. Ide (is) jártunk misére. Egy ideig Kerényi Lajos káplánkodott ott. Tőle hallottam először M. Kolbe vértanú szerzetesről. Továbbmenve az Erzsébet királyné út és a „Nagylajcsi” (hányan tévesztették el: Nagy Lajos királyné útnak mondva) sarkán három olyan boltot találtam, amely 56-ban is az volt, ami ma. Egy patikát, egy zöldségest, és egy borbélyműhelyt.
(56-ban az Erzsébet királyné úton zörögtek befelé, a városközpont felé, a ruszki tankok – írja a szemtanú – én.)
Lekaptam a Róna utcai (a szoc. időkben átmenetileg Lumumba u. volt) iskolát, a Limanova téri református parókiát, néhány lepukkant gyárat, saját házunkat, a tejcsarnokot, amelyet Götzék vezettek, és a hentest a Fűrész u. Erzsébet k.-né út sarkán, ahol egy üvegszemű hentes fagyoskodott télen, a Gyuri bácsi. Meglátogattam a Rákos-patakot is, mely semmit sem változott az utolsó fél évszázadban. A csúcs ma a rendező-pályaudvar és a gurítódomb között ívelő felüljáró megtekintése volt. Ide sokszor jártunk, főleg este, mert egyedülálló látványosság volt a maga nemében. El kell mondanom, hogy a vagonok rendezése valaha a szerelvény előre-hátramozgásával történt (tolatómozdony). Egy magyar találta ki, hogy az osztályozásra váró tehervagonokat vezessék egy dombra, s onnan a különféle helyekre indítandó kocsikat kapcsolják szét, és gurítsák le, hogy a vasutasok a váltók állítgatásával a megfelelő sínpárra tereljék őket. A túl nehéz szerelvényeket fékezték, nehogy kárt tegyenek a már sínen veszteglő többi kocsiban. Sínre tett „sarukkal” lassították le a vagonokat. A saru megfelelő távolságra téve éppen annyira fékezte le az érkező szerelvényrészt, amennyire kellett, hogy aztán a siklatóban kössön ki munkája végeztével. Nos ezek a saruk szikrát csiholtak a súrlódás következtében. Este pazar látványosságot nyújtott a saruzás a felüljárón bámészkodóknak. Valóságos tűzijátékot láttunk. Ma már nincs rendezés, vagy alig. Nincsenek meg a siklató vályúk és a saruk sem. Van viszont rozsda, dudva, gaz és muhar, meg szemétkupacok. Csaknem általános tapasztalatom, hogy vasúthoz közeledve aránytalanul sok hulladék található. Talán senki földjének, gazdátlan terepnek vélik a szemetelők. Azt is megfigyeltem, hogy a gyárak és a vasút környékén arra sincs energiájuk, pénzük stb. a tulajoknak, hogy kiirtsák a bozótot. A természet mintegy visszahódítja, ami egykor az övé volt. Fák sarjadnak, gaztenger borítja el ezeket a gazdátlan vidékeket.
Kár.
Jobb sorsot, rendezettebb látványt érdemel a civilizált világ.
Nagyon dicsérném azokat az önkénteseket, akik módszeresen irtanák a dudvát, számolnák fel a szemetet.
Nem a rézkábelekre gondoltam.