Mickey webnaplója

Ezután nem fogom ideírni: Indulás a szelektív hulladékgyűjtőtől.
Azért onnan, mert mindig van bedobálnivalónk,
azért onnan, mert mire odaérek, eltelik öt perc, és napi egy-két órát mászkálok, amikor csak tehetem (tehát szinte mindig).
Vállamon a fényképezőgép,
fejemen a fehér kalap (ha esik, a barna vízhatlan, kvázi esernyő),
kezemben a reklámszatyor tele szelektívekkel.
Ma elég hamar elhatároztam, hogy átgyalogolok a Megyeri hídon. Így hát célirányosan szálltam fel B.megyeren a 204-esre, és mert tudtam, hogy a Corától igen messze esik a budai hídfő, megvártam, míg a hídra indul a busz, majd megnyomtam a leszállásjelző gombot. Gondoltam, majd Pestről támadom meg.
Mondanom sem kell, hogy a pesti oldalon még messzebbről lehet megkörnyékezni a leghosszabb összekötő hidat. Az a helyzet, hogy egyik végétől sem indul gyalogjárda, csak közvetlenül a Duna két partjától. Így hát, ha nem akarok egész napos kirándulást tenni, legjobb, ha kerékpárral megyek át – majd legközelebb.
Nos, tovább gurultam a busszal, belenyugodva abba, hogy a vasúti híd az esetem, mint a jó múltkorában is.
Ám most igencsak sütött a nap. Azért lehorgonyoztam a vasútállomáson, mert ott legalább a fedél árnyékot vet az eltikkadt vándorra. Hazajöhettem volna a vonattal is, mert érvényes rá a bérletem. De ahogy számoltam, mire megérkezik a vonat, a szélirány és erősség, valamint a felhők elhelyezkedése olyan konstellációt mutatnak, hogy elindulhatok gyalog is. Azonnal nekiláttam a szokásos távnak.
Felvettem a kalapot, mert éppen sütött a nap.
Levettem amikor egy bokorcsoport árnyékában haladtam, mert ha árnyék van, a szellő hűti a fejemet, nem úgy, mint napon, mert a szellő nem tart egyensúlyt a nap erejével.
Annyi idő alatt, míg ezt leírtam, vége szakadt a bokroknak. Fel a kalapot, mert zuhog a napfény.
Nemcsak fentről pörkölt a fény. A hajógyári szigeten egy hegesztő egy öreg darut aprított eszközével. Legalábbis így gondolom, mert továbbhaladtomban óriási fémes csattanásra figyeltem fel. Azonnal visszafordultam, és lencsevégre kaptam a hajódarut, mely immár hanyatt dobta magát végérvényesen. A daruhoz tartozó? hatalmas fülke külön életet élt tőle vagy tízméternyire. Életemben először játszottam el élesben a Nagyítás c. filmnek azt a jelenetét, mikor a fotós otthon kinagyítja a „tetthely”-et, mert valami gyanús neki. Ezt tettem én is hazaérve, de nem találtam meg a hegesztő embert. Remélem, nem a daru roncsai alatt tartózkodott, mert akkor neki annyi. Mindenesetre egy hatalmas Ganz-daru halálát fényképeztem le.
A hídon aztán beborult.
Lekaptam fejemről a kalapot, zsebre vágtam, mert egy felhő húzott át felettünk, néhány csepp esővel megáldva tikkadó jómagamat.
Néhány perc elteltével megint hétágra sütött csillagunk.
Alattam egy német uszályféle húzott el. Kalapomat a fejembe húztam, majd kölcsönösen integettünk a kormányossal. Lefotóztam azt is.
Hazafelé aztán még vagy ötször ismétlődött meg a jelenet:
Kalapom le, kalapom fel.
De hát mi mást tehet az ember, hiszen az ötvenes évek elején a Rómainál felvett filmjelenet betétdala is azt mondja: „Reszketek a napszúrástól, ez a kalap drága kincs!”
A manővereimet éppen azért hajtom végre, hogy ne reszkessek a napszúrástól, annak ellenére ne, hogy az ibolyántúli sugárzás az utóbbi időkben megsokszorozódott.
Ez a kalap – ha kisüt a nap – valóban drága kincs.
Ha pedig felhős az idő – hát akkor, jobb ha nincs.