Mickey webnaplója

Sokszor elnéztem, hogy a hentesek milyen bátorsággal és/vagy rutinnal csapkodják szét a disznólábat, a körmöt. Egy-két bárdütés után kettőben hever előttük a sertésvégtag vége. Ez éppolyan rutin, mint pl. a faesztergályosé, aki éles vésőféle szerszámmal pillanatok alatt hengeresre formálják a befogott négyzetes fahasábot. Majd ideszúrnak, oda szúrnak, és kész a díszkorlát eleme vagy éppen egy sakkfigura.
No rám ez a művelet a körmökkel az újdonság erejével hatott. Annyit tudtam a sertésről, hogy páros ujjú állat, tehát feltehetően a körmei között van egy késsel is nyiszálható rész. Van hát. Tele bőrrel, kötőszövettel és vastag inakkal, hogy aztán a végén a vágás a „kéztőcsontok” labirintusában kössön ki. Ide kell a csontozó kés a maga hegyes, ám vékony pengéjével, mert a szakemberek szerint nem erő, hanem  technika kell a csontozáshoz.
Sebtében próbálkoztam az alkalmi technikával, mindig tovább fejtve az összekötő szalagokat, porcos anyagokat a sikamlós matériából. Sikerült is úgy befejeznem a csontozást úgy, hogy nincs seb egyik kezemen se.
Jelentem, új szakmát tanultam.
Jelentem azt is, hogy a suszter jobb, ha a kaptafánál marad.
Aki tehát írásra adja a fejét, inkább a billentyűzetet koptassa, semmint hogy életének 65. évében új szakmával kokettáljon.
Körmöt abriktoljanak csak a hentesek, magam inkább körmölök.
PS.: Du. fotózásból hazajövet az ajtóban érzem a körömpörkölt illatát.
Megjegyzem: „disznólábszag” van.
Na ne gondolj másra!
Nem azt mondtam, hogy  disznó „lábszag” van.