Várszegi Asztrik említi a vele készült interjúkötet végén (254. l.), idézem: „Egy amerikai pszichológus írja, hogy aki gyermekkorában akár csak rövid időre is a nagymamája közelében élt, annak fogalma van az isteni gondviselésről, és ez a későbbiekben is meghatározó a felnövekvő fiatal életében. A nagymamák még évtizedek után is – mondja – bele tudnak köpni a levesünkbe a plafonról.”
Én ugyan nagypapája vagyok öt uncsinak, és nem is kívánok beleköpni később a levesükbe, mégis valamennyire igaznak vélem a megállapítást. Egy szülő naponta részt vesz a család létéért való küzdelemben, mely valamennyire felőrli őt. A nagyszülő már kicsit távolabbról néz a valóságra, ráadásul felelőssége sem azonos súlyú a gondviselő szülők felelősségével. Ha így tekintem: némileg „könnyebb a helyzete”. Ráadásul olyan, mint az idősödő pedagógus, akitől már nem tartanak a diákok, mert ereje hanyatlóban, hallása, látása tompul, és remélhetőleg szeretete is teljesen „érett”. Így hát többet elnéz az utána jövő második generációnak.
Gyerekkori emlékeim egyike: A szomszédunkban lakott Nagy Sanyi. Anyai nagyanyja – talán Rémai néninek hívták – látja ám egy adott alkalommal, hogy az unokája összetapossa a konyhakert ágyásait, hogy hamarabb utolérje a kertbe belőtt labdát. A gondosan művelt ágyást csakugyan összetúrta Sanyi, mire Rémai néni rákiáltott:
– Na megállj csak, megmondalak a vejemnek, aztán estére majd „ád ám” apád!
Mi azonnal kihallottuk a szójátékot, s visszhangoztuk: „Ádám apád”. Persze az öreg szüle együtt nevetett velünk.
Hát így van ez.
Különös aktualitást ad a dolognak, hogy Éva lányunkhoz igyekszünk március 15-én, hogy vigyázzunk három kint élő unokánkra, és segítsünk jelenlétünkkel, mert abban az időben várja a negyedik szülését, születését.
Húsvét előtt pedig két mosoni unokánkat kapjuk meg egy hétre, míg a szülők osztálykiránduláson lesznek. Ez a terv, mely megvalósul…
Ha Isten is úgy akarja! – szokta Laci barátom hozzáfűzni.
Most szokom magam is.
Utolsó kommentek