Jól kezdődött a mai nap.
Kisütött ma a nap.
Mínusz kilencről tendált a nulla felé a hőmérséklet.
Még délelőtt bevetettem magam a hómezőbe.
Kalucsniszerű félcipőmben (mert ez műanyag, csakis csak műanyag)  vígan róttam a rónát.
A patak mentén elkószáltam a Dunához.
Majd a folyó mentén (és a Graphisoft mentén) mentem menten délnek.
Fotóztam azt, ami kínálkozott.
A Hajógyári hídnál (gerendái formájáról kapta a K-híd nevet) visszafordultam, s áthaladtam a gázgyári szép lakótelepen (Kós Károly tervezés).
Mivel éppen jött egy busz, megspóroltam egy hosszabb megállónyi sétát, mert már eluntam a járkálást, mint Forest Gump a futkosást.
Leszállván a buszról, éppen beállt egy HÉV. Sejtettem, hogy Zsuzsát látom elfelé ballagni a Római tér felé. Én a rövidebb úton, a réten át ballagtam haza. Sejtésem beigazolódott. Amint ledobtam magamról a vizes göncöket, ő állt a küszöbön.
Sokat beszélgettünk, így esteledett ránk.
Ezért is fogom rövidre beszámolómat.
A tegnapi hírek közül megerősítést kapott, hogy sógorom műtétje után a körülményekhez képest jól van.
Munkák várnak rám, hogy foglalkozzam velük. Ezek felkérések: köszöntő írására, korrektúrára.
Egyebekben ma kenyeres napot tartottam. Feléltem a már „túlérett” vekni maradványát. Pirítva. Majd egy szép kiflivel is ezt tettem,
s megettem.
Mára hát akkor ennyi.