Mickey webnaplója

Azt szeretném igazolni, hogy a teremtett világ szép, a teremtés önmagában jó, pazar, gyönyörű, a gondviselés nyomait hordozza, változatos, fejlődésben van, bizonyos fokig számít a megértésünkre, együttműködésünkre, az Ő országa építését illetően. De
egyrészt nem szorul igazolásra, mert a szisztéma tény, a benne rejlő bölcsesség adott, a gondviselés kitapintható, a sokszerűség visszatükrözi a végtelent, a változások, a történések láncolata feltételezik egymást és kölcsönhatásban állnak egymással. Kivált az élők, legkivált az emberek. Kár, hogy a meghasonlás a hívők és a hitetlenek, az építők és a romolók között permanens, kár, hogy nincsenek tiszta képletek: a gonosz alvás közben békés, a békés meg olykor megbolondul.
Meg az is kár, hogy úgy, ahogy aki félig üresnek kívánja látni a poharat, az nem fogja elismerni soha, hogy félig tele van, ugyanúgy a vallásos nem érti, miért nem az az ateista, és az ateista elfogadhatatlannak tartja a Teremtő létét, s azt, hogy közünk van hozzá.    
Vagy mégsem egészen így van?
Van esély a közelítésekre?
Déry Tibor nem tartotta magát vallásosnak, sőt. Mégis becsületesen leírja, hogy Rómában járva a templomokban megcsapja a transzcendens, és egész nyilvánvalónak tűnik a léte.
Fordítva is megtörténhet. Maga János apostol említi: „Szeretteim! Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk.” (1Jn 3,2)
Mindenesetre „ha benne élünk, mozgunk és vagyunk”, nagyon át kell értékelni az egész teremtéshez való hozzáállásunkat, és átlelkesített fényében megélni saját létünket. Lehet, hogy nem egészen világos, amit ki akarok fejezni.
Talán ilyeneket: az emberlét egyszeri, és végtelenül értékes. A teremtés vajúdik, s jeleit „fogva” együtt kellene lélegeznünk vele, azt tenni, ami értéknövelő, és minden talmit messzire elkerülni.
Egész életünket a Teremtő sugárzásában kellene töltenünk, s próbálni a kommuniót azzal, akinek a tervei mindenesetre meg fognak valósulni valami módon.
Ilyesmit gondolhatott a jezsuita rendalapító (Loyolai Szt. Ignác), amikor megfontolásra ajánlja a kérdést: Kinek a zászlaja alá akarunk tartozni, Krisztusé alá, vagy a rossz oldalán kívánunk tenni?
A Mestert követve az ő fényében kellene átszíneznünk életünket.
Mindez azért erősödik fel bennem, mert egy misztikusnál olvasom: „A mi Urunk sokkal szebb, mint ahogy a képek közvetíteni tudják. Arca ragyogó és szebb, mint ezer felkelő nap. A képek, melyek a világban láthatók róla, csak árnyéka az Ő fenségének…” 
Ugyanazt tapasztalta meg, mint amit a Krisztus színeváltozásának tanúi: „Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni.” (Mk 9,3)        
Napok óta látom a napfelkeltét.
Csodaszép.
Megpróbáltam ma lefotózni, immár ki tudja, hányadszor. Csak töredékesen sikerül visszaadni a ragyogását.
A képernyő virtuális képe ugyan már hogyan vakíthatna el fényességével?
Még azért megpróbálom néhány alkalommal a lehetetlent.