Mickey webnaplója

Éjjel legalább kétfélét álmodtam. Álmomban valamiféle konferencián üldögéltünk. A szünetben kígyózó sorok verődtek össze az illemhely előtt. Magam is beálltam a sorba, de valaki hozzám lépett, és kérte: most azonnal menjek vele, mert egy híresség szeretne megismerni.
Mentem.
Megismert, majd megpróbáltam újra helyet fogni a sorba állók között. Aztán eszembe jutott: Itthagyom én az egész társaságot. Van itthon saját mellékes. Felkeltem ágyamból, és kimentem.
Újra álomba merülve latin nyelvi problémával küszködtem, mert mintha egy könyvben tévesen írtak volna egy igealakot. Gondoltam: jó lesz utánanézni, mert nemsokára élesben megy a számon kérés. Kezdődik a suli, és a piarista Gál nem örül, ha valami nem megy flottul. Ám megint menekülőre fogtam a dolgot. Szememet kinyitva látom: már hajnali 5.45 van. Akkor inkább felkelek, és mint nyugdíjas túllépek a középiskolásnak kijáró szorongáson, feledem az egész igealakos históriát. Inkább egy kávé mellett bekapom a reggeli gyógyszereket.
Reggel arról beszélgettünk, hogy Karinthy Cini sokfélét sportolt, de visszatérően ír a csaknem mindennapos fejelésekre és olykor a lábtengóra. Ma egyáltalán nem látom e kétféle szórakozás művelőit. Pedig gyerekkoromban tényleg divat volt a fejelés. Talán azért, mert kevesebben is játszhatták, mint pl. a focit. Két ember már kiállhatott fejelni egymással. Ha négyen jöttek össze, akkor még izgalmasabbá vált – a stukkolási lehetőségek miatt. A stukkolás ugye azt jelenti, hogy a csapattársam fejesét ugyancsak fejjel továbbítom gólszerzés céljából. Ha pedig lepattant a pályán a stukkolt labda, onnan fejelhettem tovább. Ha pedig az ellenfél azt kiabálta, hogy „kiugrom”, azaz el tudok odáig ugrani, ahol leesett a labda, akkor fejelni nem, csak „ráhúzni” lehetett. Ez pedig azt jelentette: a két kezem közé szorított labdát kell el- befejelnem a kapuba. Az igazi fejes és a ráhúzás közt kb. akkora különbség van, mint a távolugrásban a rászaladós és helyből való elugrás között.
Megjegyzem: a regnumban tömör, bőr kislabdával is játszottunk stukkolóst. Itt nem fejjel, hanem  tenyérrel történt az elütés. A két csapat stukkolhatta a labdát, az ellenfél levadászhatta röptében. Izgalmas-mozgalmas játék volt az is.
A lábtenisz magyar találmány. Ma alig él, legalábbis én nem találkozom vele. Sem felrajzolt pályába nem futok bele, sem a játék művelőibe. Pedig sokat játszottam magam is. Mind szerettük a „tengó”-t.  Kb. négyzetes mezőkben állt két játékos, ha négyen voltak, akkor négyen a 2x2 négyzetből álló mezőben. Az átlósan elhelyezkedők voltak egy csapatban. Kézzel történt a szerválás. Az ellenfél megmutatta, hogy hol pattanjon a labda. Ha fogadta a szervát, úgy kellett továbbítani azt lábbal, mint a teniszben: vagy nem pattan a térfelemen a labda, vagy egyszer – továbbítás előtt. A határvonalakat a külső négyzetben aftának hívták. Ha odapattant a labda, egy poént ért. Ha a belső vonalra pattant, más megítélés alá esett. „Önafta nincs” – szólt a szabály. A technikás játékosok próbálták visszaadhatatlanná tenni a labdát. Megfogták a lábukkal a labda  tempóját, és mintegy megszelídítve, az ellenfél lába mögé gurították. A manőverre azt mondták: „leteszem”. Elég sunyiságnak számított, de pontot ért.
Nappal: Kimegyünk a temetőbe össznépileg, már aki ráér jelen lenni, merthogy apánk ma éppen száz éves. Igaz, ebből az árnyékvilágban mindössze 49 és fél évet töltött, 1960-ban meghalt, s azóta időn kívülivé lett. Ma egy kicsit elgondolkodunk, munkálkodunk anyánkkal közös sírjuk felett. Isten adjon nekik öröklétet, örök boldogságot!