A címben foglaltam össze régi álmomat. Ez egy a különféle magyar nyelvjárásokban megírt szépirodalmi alkotásokat (pl. novellák) felvonultató (elektronikus?) folyóirat, mely nem okosságokat hoz, hanem történeteket, különféle nyelvjárásúakat.
Keresgéltem a neten, hátha létezik már ilyen, csak én nem tudok róla.
A nyelvjárásokról lingvisztikai tanulmányokat közlő lapra bukkantam, de én, mint az előzőekben megfogalmaztam, nem erre gondolok.
Ha értenék a honlapkészítéshez, nyitnék egy ilyet, még mielőtt elszürkülnek a helyi dialektusok. Szép kulturális kihívás lehet ez bárkinek, aki a kezébe veszi.
Elképzeltem azt is, hogy megadok egy témát, s hozzáértők átteszik saját nyelvjárásukra a szöveget.
Ez felér egy műfordítással, mert az egyes szavak ejtési különbségén túl a kifejezések és a szóhasználat tekintetében is lehetnek (vannak!) eltérések. Ha valakinek kedve van az ilyesmihez, példaképp álljon itt egy találomra idemásolt Tömörkény-novellarészlet (Asszonyi ok…), mely ugye szögedi dialektusban íródott: 
„Belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:
– No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:
– Gyék kend ide, édösapám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.
– De várjék kend csak – biztatja János –, majd összevágom egy kis szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.
– Hát... – kezd a beszédbe az öreg.
– Hát – vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre –, tudom én, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.
– Én? – szól az öreg. – Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.
– Persze hogy nem ű – hagyja rá János jóakaró biztatással. – Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.
– Nem is... – mondja amaz, s önt a poharakba.
– Maga magának minek önt kend? – kérdezi János.
– Már mér nem öntenék?
– Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Így évődnek délig, azután estig.”
– Sten-sten – teszem hozzá Tömörkény stílusában.