Éjjel csaknem összeragadtak ajkaim az este  bekapott pirulák mellékhatásaként. Valamiért éjszakáról éjszakára lepedékessé teszi a számat.
De nem erről kívánok keseregni (keserű is a szájízem tőlük), hanem arról szeretnék beszámolni, hogy visszaaludván hajnalban mit álmodtam.
Egy vidéki kisvárosban szálltunk meg Tücsivel.
A kocsinak parkolót kerestem, majd elindultunk körülnézni, miként egykor Sopronban. Álmomban nem ott jártunk, csak az epizód hasonlít kicsit amahhoz.
Térülünk, fordulunk, betérünk egy pékségbe, ahol érdekes, korábban nekünk ismeretlen péksüteményeket árusítanak. Onnan kilépve az épületeket nézegetjük. Tücsi azt kéri, hogy készítsek néhány fotót.
Igen ám, de a gép a kocsi csomagtartójában hever.
Irány tehát a szálloda környéke.
A zegeken, zugokon keresztül csalinkázva jó negyed óra után megtaláltam a kocsinkat. Kiveszem a fényképezőgépet, és indulok vissza.
Egy pillanatra kinyitom a szememet. Az óra 6,55-t mutat.
Nos rendben.
Akkor felkelek. Egye a csoda az érdekes épületek fotózását!
Kimentem a konyhába kávézni.
Tücsi meg egyre várt odaát Álomországban, hogy lekapjam azokat az érdekes épületeket.
Közben fél nyolc lett.
Bejövök a számítógépemhez, hogy rögzítsem fenti mondanivalómat.
Erre felébred Tücsi, akinek fogalma sincs róla, hogy neki most tulajdonképpen várakoznia kellene a kisvárosban, hogy megérkezzem a fényképezőgéppel.
Mindegy.
Mondom neki, hogy Jó reggelt! Igyál egy jó kávét.
Merthogy újra egy parton vagyunk, Ébrenlétországban.
A Styx innenső oldalán.