Mickey webnaplója

Kb. tíz napja megígértem, hogy nem témázok a kánikuláról. Nem egészen sikerült, noha törekedtem rá. Próbáltam elfogadni a hosszas hőséget, s alkalmazkodni az idült forrósághoz. De mint mindennek, ennek is vége szakad egyszer, hosszabb-rövidebb időre.  Amit múlt szerdára ígértek, tegnap este nyolcra vártuk: meg is érkezett éjfél előtt egy órával. (Vannak, akik mindig elkésnek.)
Úgy érkezett, ahogy kell. Nem túlságos vehemenciával, de következetesen erős áramlással. A fák sóhajtoztak és hajladoztak, megtisztultak sok száraz águktól, rájuk kötött guanótól, a rajtuk megkapaszkodó portól. Idén a környezetünkben egyetlen fa sem fordult ki gyökerestül a földből.
Nem először fordul meg a fejemben, hogy hány millió ventilátor együttes erejét jeleníti meg a hidegfront mindent átjáró szele. Legalább ötmilliót vált ki az országban, és akkor a légkondikról még nem is beszéltem. Kiváltja őket, leállíttatja velünk őket, kikergeti a poshadt meleget, mint a vörös ingeseket a Pál utcaiak a grundról.
Érdekes, hogy a napilapok egyike sem szokott megemlékezni arról, hogy a hidegfront betörés hány milliárd forint hasznot hajt a nemzetgazdaságnak. Pedig kétségtelenül hasznos.
Az én elemem a szél. A lenge szellőtől a zúgó viharig minden megnyilvánulása érdekel. Alighanem léghűtéses vagyok. Mondanom se kell, hogy tegnap késő este élvezkedtem.  Kint vártam a szél érkezését. Sokáig üldögéltem teraszunkon, kitéve magamat a hűsítő elemnek. Majd kitártuk az ablakokat, ajtókat, hogy a lakás átszellőzzön, kitámasztottuk, amiket kellett, hogy el ne repüljenek az ablaktáblák-keretek, kikapcsoltuk a még nyüzsgő ventilátorokat és „ingyen lehűltünk”.
Élvezem a kereszthuzatot is. Lakásunk észak-déli tájolású, a front pedig nyugatról érkezett. Érdekes volt megtapasztalni ikszedszer, hogy hol északról délre húz át egy-egy pöff a kéglin, vagy fordítva. Mintha a szél nem tudná eldönteni, melyik irányból járja át a belső teret. Mindenesetre elnyúltam az ágyon, és átadtam magamat a szél simogatásának. Igen, simogatott. Finoman, kedvesen, körbeölelőn.
Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában (egy atyát könnyű elképzelni, ha nem volna az, a tékozló fiú története segít megjeleníteni a jóságos apát); a Fiúban, akinek számos ábrázolása keletkezett az idők során a Fekete Krisztustól, Gauguin Sárga Krisztusáig, Henry Moore Glenkini keresztjétől Boldog Faustyna Kovalska irgalmas Jézusáig; és a Szentlélekben – szól hitvallásunk. Utóbbit galambbal s a pünkösdi lángnyelvekkel szokták jelképezni. Nekem kedvesebb az ugyancsak pünkösdhöz kötődő szélzúgás. (Erős szélzúgás támadt…) Igen. Ő a Szentlélek, a Szent Szellem, a Krisztus és az Atya Lelke, a jóságos, mindent kitakarító szél. A mocskot elfújó szél. A pocsék levegőt kiebrudaló szél, a mindent átjáró éltető szél. Az éltető elem, melyben szélfürdőt vehetek. Mely áldottan körbevesz, éltető oxigént hoz, mint ingyenes ajándékot. Nagyon becsülöm a szelet, s nem bánom, hogy vihart arat, aki szelet vet.
Kell már nagyon a mindent és mindenkit megtisztító vihar, melyet a Mester is sürgetett. „Tüzet gyújtani jöttem, mennyire szeretném, ha már föllobbanna” (Lk 12,49). A szeretet tűzviharáról beszél, melyet élete, halála és feltámadása gerjeszt, s melyet a Lélek terjeszt azután mind a mai napig.