Nagyon gyorsan telik az idő. Velünk lakó unokánk tegnap született, de 25-én máris egy éves lesz. Már több fog tulajdonosa, mint én. Étkezéskor közénk szeret ülni, azt szeretné enni, amit mi, mert nagyon jól tudja, hogy lényegét tekintve velünk egyenrangú ember. 
Nos, az emberke kinégykézlábazik a szobából nagyanyjához az étkezőbe, és felmászik az ölébe. Ő is kér természetesen. Hogy mit? Amit a nagyi eszik. Történetesen hasábburgonyát. Megpróbál egy nagyobbacskát letépni fogaival a hasábról. Rágja-rágja, s tudja csuda, milyen indíttatástól fogva nyelni kezdi. Ám a falat ezúttal kifog rajta, alig tudja lenyelni. Aggódásunk mindössze tán egy másodpercig tart, amíg légzési problémáit le nem küzdi.
Hátbizonyjános – mondaná az író –, mindenkivel előfordult, aki Isten kegyelméből megérte a felnőttkort, hogy olykor „fennakadási problémái” keletkeztek. Én pl. gyermekkoromban néhányszor akaratlanul lenyeltem cukorkákat. Ja, hogy Te is! Akkor előjön Benned is az a fajta érzés, ami eladdig kíséri a nyeldekelőt, amíg a cukorka le nem érkezik a bendőjébe.
De tudok ennél cifrábbat is.
Egyik attraktív kinézetű kolleginám mesélte el magáról azt, ami már jócskán felnőtt korában esett meg vele. Karácsony lévén halászlét készített, s rántott halat is. Előbb nekilátott a sűrű levesnek. Utána meg a pontyszeleteket eszegette, mígnem egy nagyobb szálka elakadt a torkán. Se té, se tova nem mozdult a halcsont, hiába próbálkozott kenyérrel. Olyannyira keresztben állt a szálka, hogy minden nyelési kísérletre csak még inkább beleszúródott a torkába. Mi mást tehetett, kocsiba vágta magát, és uzsgyi, az orvosi ügyeletre, mielőtt még komolyabb baja történnék. Szenteste lévén két fiatal orvos unatkozott a rendelőben. Látván, hogy mi a baj, felfektették az asztalra, fejét hátrahúzták, belenyúltak csipesszel a gigájába és megszabadították a betolakodott szálkától.
Hogy így túlesett a nehezén, hazahajtott, és hozzálátott, hogy a halszeletet immár befejezze. Hát nem tudott végezni a halevéssel, mert alig hihető módon megint keresztbefordult egy nagyobb szálka a torkában. Nem is akarta elhinni. Hiszen korábban soha az életben egyetlenegyszer sem fordult elő vele még csak hasonló se.
Bármennyire röstellte magát, újra be a kocsiba, újra irány az ügylet, újra elmondta a két dokinak, hogy ugyanaz a baleset érte, mint fél órával korábban. Azok a hasukat fogták a nevetéstől. Alig akarták elhinni, hogy ilyen előfordulhat. A kollegina már rutinosan feküdt az asztalra, nyak hátra, fej lóg, száj nagyra, csipesz kotorászik, szálka ki, ő meg alig tudja megköszönni a gyors beavatkozást, annyira elmegy közben a hangja.
Azt hiszem, hazaérve a maradék halszeletet kidobta.  
Története pedig arra az Örkény-egypercesre emlékeztet, amelyben a részeg kicsengeti a vicit, „aranyos Hornyák urat”, hogy engedné-e be. Majd felmegy az emeleti lakásába, áthalad rajta, kilép egy mélyet szippantani az erkélyre, melynek a rácsa a tatarozás miatt éppen hiányzik, lezuhan egy hókupacba, majd elindul a házkapuhoz, és kicsengeti a vicit, „aranyos Hornyák urat”, hogy engedné-e be.
Nem folytatom.