Mickey webnaplója

Az élet egyirányú utca. Vessünk egy pillantást az egyirányú utca forgalmára.
Népes csapatunk ezúttal hattagú volt. Meglátogattuk a köztemetőben elhunyt hozzátartozóinkat. Mivel év elején számuk eggyel gyarapodott, óhatatlanul felmerülhetett bennünk, bennem legalábbis igen, hogy vajon milyen sorrendben követjük a túlvilágba hanyatlókat? Nem mintha a kérdésnek jelentősége volna. Alighanem mindnyájan szedünk bogyókat, gyógyszereket, gyógyteákat, gyógyhatású készítményeket, állandóan vagy alkalmilag. Állapotunk a látszat szintjén meghatározhatatlan. Egy biztos csak, hogy életben maradásunk átmenetileg megnyújtható mozgással, életcéllal, értelmes munkával, hasznos elfoglaltsággal és célszerű gyógyszereléssel. Nekem az jutott eszembe, hogy bár nem látszanak, már cseperednek és sokasodnak az utánunk következő, második emberöltőhöz tartozó emberkék, a szépséges és reményteli jövő elé néző unokák. (Sokáig nem tudtam, hogy egy emberöltő csupán 20-25 év, tehát addig tart, amíg egy újabb generáció felnőttkorba nem lép.) Muszáj kimondani, mert kikerülhetetlen valóság: Odaát szaporodik ismerőseink, barátaink, hozzátartozóink száma, és ez a folyamat megállíthatatlanul előremegy. Mintha egy „életdarálóban” nyomulnánk egyre előbbre a kollerjáratnak is ismert csigamenetben előre, mígnem kipottyanunk odaátra a végén mintegy átlényegülve.
Tehát a sírok rendben, én meg nem sírok tovább.
Kocsiba vágtuk magunkat, és rokonaimmal együtt, sokadik unszolásukra magam is az Árkád üzletközpont hatalmas éttermében kötöttem ki velük együtt. Már megint valami, ami életemben még sose fordult elő velem. Úgy vagyok vele, mint Besenyő bácsi igazságainak számlálgatásával. (Ma már hét igazságot mondtam. És ez is igaz: tehát nyolcat.) Nos, én meg azt jegyzem fel, hogy mi történt most először életemben. Eddig nem fordultam meg ebben a gyorsétteremben. Hatalmas, mai, meglehetősen igényes belső térkiképzésű zabálda; a fogyasztói társadalom egy része itt tanyázik. Minden kapható itt, mi szem-szájnak ingere. Ezekből vettük el és magunkhoz a nekünk szükséges ételeket, italokat. Meglepett, hogy mekkora élet van egy ilyen helyen.
A környéken senki sem főz otthon? Ez villant eszembe. (Meg az, a zabáldát a program pirossal aláhúzta. Pedig a szó pontos: étkezde másképpen kifejezve. Amit ajánlott helyette – zabláda, én nem fogadtam el. Abból zabáljanak a lovak.)
Megállapodtunk abban, hogy egy hét múlva megünnepeljük az én kerek 67. húgom szintén ilyen kerek születésnapját, és hozzácsapjuk azokét, akik az évnek ebben a szakaszában látták meg a rokonságból Isten szép világát, avagy névnapjukat ünneplik. Lesz torta és pia. (A sofőröknek csak torta.)
Hazajőve nekiláttam a kézirat-korrekciónak. Este nyolc után készültem el a szövegtest átfésülésével. Mehet tördelésre.
Még megfejtettem egy keresztrejtvényt,
még feltettem az albumba a mai képeket,
még lezuhanyoztam,
még megírtam ez a posztot és passz.    
Az életüket befejezetteket Isten nyugosztalja,
az élőket pedig Isten éltesse!