Akik olvassák blogomat, azoknak mesélem, hogy a múltkor kiment a fejemből valami. Témám a PicClick volt, a kép-összehasonlítós játék, ahol csaknem azonos képek között öt különbséget kell megtalálni. A dolog akkor kezdett abszurddá válni, amikor a tévé előtt ülve a mutatott képet próbáltam elemezni, mit látok rajta és miben tér el a… De hiszen NEM VOLT MÁSIK KÉP. Ez olyan képtelenség, mint a recsegő favicc: Mi a különbség a tyúk között (sic!)? Az, hogy két lába van, különösen a bal. Ami ma bevillant, az hogy az adott posztban Stefan Zweig Sakknovelláját akartam hasonlóként megemlíteni. Az előbbi esetben nincs pendant-kép, az utóbbi esetben nincs ellenfél, aki ellen gondolkozni kellene a fejben folytatott sakkjátszma következő lépésén. Tudjátok, a börtönbe zárt tiszt sakkozik saját maga ellen. 
De kanyarodjunk most már a nap eseményeire. Túlságosan sok nem volt belőlük.
Mindenesetre a gyerekeket autóba raktam, s együtt „leutaztunk” a Duna-partra, hogy ne a flaszteren töltsünk húsz percet. Odaérve megcéloztam a kőszobrokat, és elképzeltem, milyen jó képet készítek az unokákról, amint a kőfotelekben ülnek portrét. De már megérkezésünkkor egy rövidebb, meg egy hosszabb, gondosan műanyag tasakba zárt feljegyzés várt ránk. Az első általában kérte a szobrok érintésének a mellőzését, arra hivatkozva, hogy életveszélyes, ha ránk borul egy „pagoda”, valójában azért, mert minden érintésünk veszélyezteti az ügyesen egymásra halmozott kőkonstrukciók épségét.  Nos, a hosszabb felirat már arról szólt, hogy  október 23-án, legalább 500 ember jelent meg a köveknél, s a felnőttek nem fegyelmezték a gyerekeket, akik hozzápiszkáltak az építményekhez, elvettek belőle és hozzá is tettek. Márpedig ezek egy ember munkái, mégpedig fáradságos munkái. Gyanítom, hogy ez az egy ember volt jelen éppen egy biciklivel. Odaérkezésünk idején egy nagy uszadékfával harcolt. Így állította, majd amúgy, kissé feljebb vonta a parttól, élére állította, megnézte közelről, távolról…  
A kőfoteleken a művész pokróca, néhány kavics tartózkodott. Láttam, hogy itt nem lesz fényképezés, ezért tovább léptem. Újabb és újabb írott figyelmeztetések kívánták távol tartani a fegyelmezetlen gyerekeket a kövektől. Bevallom, ez nekem se sikerült 100%-osan. Egy gyerek – nagyon helyesen – játékot lát az egymásra helyezett kövekben. Csak később esik le benne, hogy bálvánnyal áll szemben, melyet érinteni nem tanácsos. El is vonszoltam őket békésebb vizek mellé, ahol kacsák voltak, és ahol mi kacsáztattuk a kavicsokat. Blansi néhány apró kagylóhéjat gyűjtött, Ágoston pedig várta, mikor megyünk haza. Türelme rózsát termett: Beültünk a kocsiba és hazajöttünk ebédelni.
Útközben elgondolkoztam rajta, hogy amit nem szabad a gyerekeknek, azt simán szabad lesz a magas vízállásnak. Ez már-már pszichológiai kérdés, mely nem egyedüli.
Ugyanide tartozik: Ha a szomszéd lelocsolja az erkélyemet, az van, akit zavar. Ha az eső áztatja napokig, az nem baj.
Ha az eső veri a járdát, mindenki tudomásul veszi, de ha a légkondicionáló csövét kivezetve a kondenzvíz néhány cseppje éri az alul közlekedőt, az haragot vált ki a sok emberből, noha garantáltan tiszta víz ez.
Ha a galamb sz-ja le a fa alatt parkoló kocsit, az rendben van, de ha a gyerek szappanbuborékjaiból néhány a kocsi tetején landol, az nemtelen támadásnak minősülhet az illető személyiségi jogai ellen.
Összegezve: Ha tűrnénk egymást annyira, amennyire a természet megnyilvánulásait tűrjük mindennapjainkban, élhetőbbé válna a világunk.