Mickey webnaplója

Biztosíthatok mindenkit, hogy nem megyek át bibliakutatóba, és nem is aktualizálom az egyes ószövetségi fejezeteket. Ma mégis megteszem, noha tegnap is erről írtam. A könyv (és ez a fejezet) olyannyira elemi erejű felütéssel indul, olyan általános érvényű megállapításokat tesz, hogy az ember csak kapkodja a fejét, honnan ez az átfogó bölcsesség. Persze költői a kérdés.
Nos, kb. negyedszer kezdek hozzá a könyvek könyve olvasásához. Először diákkoromban olvastam végig nyáron az Újszövetséget. Érett fejnőtt fejjel hivatalból 4-szor az egész Bibliát. De ez egészen más. Most nem a hibákra kell koncentrálnom, mint korrektúrázások alkalmával, nem is kell részletező tárgy-, személynév- és földrajzi helyek mutatóját készítenem, se a könyvben előforduló sajátos kifejezések magyar megfelelőjét összehozni, csak a magam épülésére olvasgatom, olyan tempóban, hogy ne fárasszon el, kizárólag a mondanivalójára figyelek.
A Teremtés könyve negyedik fejezete a Kain és Ábel címet viseli. Históriájuk elhíresült. Grätzer SICC c. könyvében ez a becsapós kérdés olvasható: Ki ölte meg Káint? Az elhamarkodott válasz szerint Ábel. A dolog azonban nem így esett, hanem pont fordítva. Ha másért nem, mert Káin volt az erősebb, az ügyesebb, talán a tekintélyesebb is.
Aquincumba költözésünk után találtam egy ókori római aprópénzt, gondolom egy Ast. A „fej” oldalán Valentinianus Fabius profilja, nyilván ő verette a pénzt saját uralkodása idején, a másik oldalon Káin és Ábel szerepelt. Azaz dehogy ők ketten. Egy római katona lándzsájára támaszkodva, s előtte egy victus, egy legyőzött térdel. A római másik kezét a hadifogoly fején nyugtatja, ha akarom. Szerintem ősi jelkép ez: az erősebb lenyomja szimbolikusan – vagy anélkül – a gyengébb fejét, hogy egyértelműsítse, ki is itt a főnök. Ugyanezt látni gyerekek között, amikor a nagyobb látszólag a kisebb fejét simogatja, vagy ha megérkezéskor az otthon lévő kisebbet játékosan felrúgja. Mióta világ a világ az ember ösztöneiben él a káini mentalitás az Ábelekkel szemben. Mi más magyarázná, hogy a nagyobb nemzet megtámadja a kisebbet, a banda nagy bátran nekiesik a magányos embernek, hogy megszabadítsa a nála lévő értékektől. Vagy hogyan értékeljem azt a graffitit, amelynek a szövege: „megveszlek kilóra”. A példákat sorolhatnám, de nem kell. Annyira áthatja a világot. Mivel Káin volt az ősszülők első gyermeke, azt vélhetnéd, a gyilkos mentalitás mindenkire ráhagyományozódott. Ösztönösen talán igen, de mindenki felveheti megfékezésére a kesztyűt. Van egy másik hír is, hogy Évának született még gyermeke, miután Ádám „megismerte feleségét”, aki fiat szült neki. Szetnek nevezték. Az ő fia Enos volt az első, aki Isten nevét segítségül hívta. Ha másért nem is, többek között ezért is van még remény. Persze ez csak súlytalan megjegyzés. Hol van még a messiási kor?
A fejezetnek az egyik legtöbbet idézett kijelentése: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?”
Ez a kérdés megint költői, Káin „költötte”. Egész közönséges hárítás ez. Mi közöm hozzá? A dolog szinte komikus. Ő, aki Istennel párbeszédet folytat, ergo tudja, hogy kivel áll szemben, elképzeli, hogy Teremtője nem tudja, mit tett öccsével?
Káin hamarosan népes családra tett szert. Bár lánytestvéreiről nem tesz említést az Írás, bőven születhettek, mert hiszen hamarosan városnyi utóda lett az idősebb fiúnak, akik ugyanúgy féltékenykedtek egymásra, mint atyjuk. Ugyanolyan indulatok feszültek bennük. Írva van:
„Leütöttem egy embert sebemért
egy ifjút sebhelyemért.
Ha Káint hétszer bosszulják meg,
Lámeket hetvenhétszer.”
Nagy sóhaj.
A vérbosszú sem új a nap alatt.
Ma is így van ez. A közelgő parlamenti választások az ember véget érni nem akaró iszapbirkózásáról szólnak: Az én programom az, hogy te hülye vagy.
Nem vall túlságos éleseszűségre.