Az ismert mese főszereplőjét, egy lányt mostohája kútba ugrasztja egy orsóért, aki egy más világon találja magát, ahol különféle munkák várnak önkéntes segítőre. És ő segít a bajba jutott almafán, kemencén. Találkozik Holle anyóval, s elszegődik mellé szolgálónak. Szorgalmáért elbocsátásakor aranyesőt kap ajándékul Holle anyótól. Így érkezik haza.
Ezt látva a lusta mostohatestvére is útnak indul, de mert semmit nem vállal és lusta a végtelenségig, Holle anyó megbünteti: élete végéig se tudja magáról levakarni a ráragadt szurkot.
Van nekem egy fixa ideám.
Vannak mulasztások, amelyeket a „jóra való rest” ember művel (illetve nem művel), és amelyek miatt a végső elszámoláskor a mérleg serpenyőjébe téve könnyűnek találtatik.
Továbbá vannak szeretet-megnyilvánulások, tettek, amelyeket a jóra való hajlandóságú ember művel, és amelyek miatt a végső elszámoláskor serpenyőbe téve súlyosaknak találtatik.
Ferenc pápa stílusában ez így hangzanék:
Kedves Testvérek! Most mindenki válaszoljon magában a következő krisztusi kérdésekre:
Valaki éhes volt. Adtál neki enni?
Valaki szomjas volt. Adtál neki inni?
Valaki börtönben volt. Kiszabadítottad?
Valaki meztelen volt. Felöltöztetted?
Valaki beteg volt. Meglátogattad?
Nagyjából ennyi.
Ha becsületes voltál, akkor reális képet kaptál magadról: Mire számíthatsz a végső elszámoláskor.
Vond le hát a konklúziót! Jó volt-e ez így, vagy sajnálod, s változtatni akarsz rajta.
Most.
Amikor gyermekként hallottuk a Holle anyó mesét, bizony mind a szorgalmas lányt tekintettük követendő példaképnek, s elítéltük magunkban a két lábon járó „lustaságot”.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 14-hez. Történelmileg nem igazán azonosítható városkák királykáinak csetepatéiról szól, mely az Ábrám-Lót lakta térségben zajlott. Ezek a „királyok” egy-egy város kakasai voltak, akik saját szemétdombjukon uralkodtak. A lényeg a lényeg. Lótot Ábrámnak kellett kiszabadítania a körmeik közül. Ez sikerült is neki. Majd találkozik Melkizedekkel (Igazságosság királya), aki megáldja Ábrámot, és kenyeret, bort hoz neki, s akit Ábrám viszontajándékoz a hadi zsákmány egy tized részével. „Melkizedek rendje szerinti főpap Krisztus” – vonatkoztatja Krisztusra ezt a titulust Pál (azaz több, mint egy ároni pap). Ennyi a történet.
Közöm? – kérdezheted.
Maradjunk annyiban, hogy van. Az ajándékozás motivációja pl., ami máig legalább kétféle. Vagy önzetlen szeretetből történik, vagy érdekből. Vagy a személyiségnek szól, vagy a bőséges viszonzás reménye egyetlen indoka. Ég és föld közöttük a különbség. Az egyik önzetlen, a másik önző. Az egyik ártatlan, a másik nem. Minden szentnek maga felé hajlik a keze – szól a közmondás.
Talán, valamennyire.
És annak, aki nem szent?
Utolsó kommentek