Mickey webnaplója

A Szív c. lap Czope Annával készít interjút. Valamennyire ismerem őt, jó néhány képét is. Amit a neki feltett kérdésekre válaszol, azok helyénvalók. Az írás indított arra, hogy magam is szóljak a fotózásról egy poszt erejéig. Ha nem kérdezed, hogy mi az idő, akkor tudom, hogy mi, de ha megkérdezed, nem tudom. Ha kérdezed, mi a fotózás titka, akkor dadogok, ezért ne kérdezd, majd megpróbálom összegezni saját tapasztalataim alapján. Nem volt mindig, de lett. Dagerrotípia, majd emulziós papírképek, újabban a digitális technika. A festők témaválasztását teljesen felbolygatta a valóság pontos másolását lehetővé tevő technika. Ám a fotózásra hasonló szabályok érvényesek, mint a festészetre.
Nem biztos, hogy a képnek szépnek kell lennie. De fontos, hogy kifejező legyen.
Nem biztos, hogy a kép éles kontúrú legyen, de valami lényegeset fejezzen ki.
Nem biztos, hogy a kompozíció harmonikus legyen, de valami egyszerit meg kell mutatnia. Úgy, ahogyan a lehetőségek megengedték.
A fotónak éppen úgy kell sűrítenie valami lényegeset, mint a festménynek.
A fotónak láttatnia kell.
A fotónak beszámolni kell az egyszer volt eseményről.
A fotónak elgondolkoztatnia kell.
A fotónak értékközvetítőnek kell lennie.
A fotónak el kell riasztania a mocsoktól, a bűntől, az ocsmányságoktól.
A fotónak meg kell mutatnia a világ szépségét, a (mikro és makro) természetét, az élővilágét, az emberét.
Nincs értékesebb, mint a portréfotó. Az ember arca utal az Istenre, mert annak ikonja. Nem én mondom, hanem a Teremtés könyve.
A fotósnak azért kell jó embernek lennie, hogy az értékeket jó szemmel, jólélekkel mutathassa meg. Lehet valaki tökéletes ismerője a fotótechnikának. Erről az emberről elmondható, hogy mestere a szakmának. De hogy a lényeget lássa, ahhoz jó szem, jó lélek kell a jó technikán kívül. Ez a művészet. Távol vagyok tőle, hogy magamra vonatkoztathassam, de ez hajt, amikor egy-egy újabb szeletét akarom megmutatni az Isten-teremtette világnak. Ha az ember elég sokat él, ismeretanyagai bölcsességgé, lényeglátássá nemesednek. Valahogyan így érik meg lassan-lassan a fotós életművében is a lényeglátás, mely tükröződik képein, a valóság egy-egy sűrítményeként.
Lábjegyzet a Kiv 20-hoz. Ha leírom a címét, képbe kerül mindenki: A tízparancsolat. Ez a fejezet hallatlanul fontos mondanivalója. Tartalmaz még egyéb utasításokat is, az áldozatbemutatás módjára vonatkozókat. A lényeg azonban a két tábla, melyre Isten „kőbe véste” azokat a szabályokat, melyek mentén a föld élhető helyévé lehet az embernek.
Közöm. Vagy negyed évszázada mesélt egy felnőtt korában megtérő roma, egy asszonyka arról, hogy társakat gyűjtött maga köré és kezdték sorra venni a parancsolatokat. Nem is akadtak fenn addig, amíg el nem érkeztek a „ne lopj!” parancsolatig. Itt heves vita osztotta meg őket, olyannyira, hogy sokan távoztak, kiscsoportjuk néhány főre zsugorodott. De akik maradtak, azok csakugyan tiszteletben tartották a másét, és egyáltalán Isten parancsai szerint éltek. Imáik viszont meghallgatásra találtak. Akikért imádkoztak, azok meggyógyultak, az ínségesek kilátástalan helyzetükből kilábaltak.
Jézus azt mondta, hogy a törvény jottányit se változhat (egy i betű sem veszhet el belőle). elgondolkozva a parancsokon úgy gondolom, hogy ha az egész emberiség elmozdulna egy-egy parancs következetes betartása irányában, akkor a világ tíz lépcsőben hatalmasakat változna a szeretet irányában, az élhetőség irányában. Mint amikor a tornádó befejezi zúgását, a szélvihar tombolása lanyhul, a felhők világosodnak, a nap áttör rajtuk, a felhők megszűnnek, felragyog a nap, körülnéz, benéz minden zugba és megvilágítja a korábban nem látható részleteket, éltető melegét árasztja az emberekre, növényekre és állatokra, és kellemes árnyékot rajzol ki a fák alatt.
Nagy áldások a parancsolatok az embernek.