Mickey webnaplója

Olvasom A Karamazov testvéreket. Olvasom, mert tartozom vele magamnak. Eddig valahogy kimaradt. S tartozom vele Dosztojevszkijnek, ha már nem átallott ennyit írni. (Ma biztos rövidebbre fogná.) Megismerem belőle az eget és a földet, a mennyet és a poklot, a részeg oroszokat, a csapodár és léha életet élő Karamazovokat, élükön az öreggel. Amit ide emelek, egyfajta alaphangvétel, melyet az író megüt, s mely eléggé általános. Az én megfogalmazásomban: szeretetünk a tőlünk való távolsággal arányosan négyzetesen növekszik. Mindjárt érthető lesz. Idézem: „– Egy vallomással tartozom neked – kezdte Ivan.  – Én sohasem tudtam megérteni, hogyan lehet szeretni a hozzánk közelállókat. Szerintem a közelállókat nem lehet szeretni, legfeljebb a távoliakat... Ahhoz, hogy megszerethessünk valakit, az kell, hogy rejtve maradjon előttünk, mert mihelyt megmutatja azt arcát, máris oda a szeretet...
– Zoszima erről azt mondta, hogy egy-egy ember arca a szeretetben járatlanokat akadályozza abban, hogy szeretni tudjanak. De azért sok szeretet is van az emberiségben, mégpedig csaknem krisztusi szeretet, ezt én magam is tudom, Ivan.
– Nohát. Én még nem tudom, és nem is vagyok képes felfogni, és velem együtt rengeteg ember úgyszintén. Az a kérdés ugyanis, hogy ez az emberek rossz tulajdonságaiból ered-e, vagy abból, hogy ilyen a természetük. Az emberek iránti krisztusi szeretet a maga nemében elképzelhetetlen csoda a földön. Igaz, ő Isten volt. De mi nem vagyunk istenek...” És így még oldalakon keresztül.
Egyszer Balás Béla püspök arról elmélkedett, hogy azért adakozunk a misszióknak, mert szegény „vadakat” igazán sajnáljuk, miközben társainkkal undokok vagyunk. Az élet igazolta állítását: a cunami károsultjainak az ország sokkalta többet áldozott, mint a hazai árvízkárosultak javára. Utóbbiaknak sokan üzenték: Miért hanyagolták el a gátak magasítását, miért építkeztek ártérbe, miért nem tisztították ki az út menti árkokat, miért, miért, miért? És nyögvenyelősen nyúltak a zsebükbe.  
Hogy is van ez? Miért fordul elő, és nem is oly ritkán? Alighanem egy poszt alkalmatlan a teljes kifejtésre, ezért próbálok néhány lehető okot felsorolni. - Túl közelről látjuk egymást és sminkelés nélkül. (Feltűnnek a ráncok, a bibircsókok, amelyek távolról nem látszanának.) - A tévé-szereplők sokkal szellemesebbek, mint a mellettünk ülők. Szórják a poénokat, fiatalabbak, sportosak, sima a bőrük, vagányak... - A munkatársakkal nem vagyunk összezárva. Letelik a 8 óra, aztán csá. 16 óráig nem látom Picegepórecet, s az undok haverját. Ki tudom őket pihenni. Ha nagyon utálatosak, állást változtathatok, még akár országot is. - A családomat nem tudom leváltani, közegükben élek, mint hal a vízben, ha tiszta a víz, ha oxigénben szegény. - Nem érdekel, hogy kollégámnak mi a hobbija. De nagyon is, hogy a családtagjaimé micsoda. Vagy tetszik, és akkor együttműködhetünk, vagy nem, és akkor kiállhatatlanul zavar... Mert folyton itthon piszmog, mert kocsmázik, mert horgászni jár, engem itt hagy, mert, mert, mert...
- Mert különbözik tőlem! Ez fontos: Különbözik tőlem. Mindenki különbözik tőlem. Azt kellene megfontolni, hogy érdekesebb volna-e a világ, ha mindenki éppen olyan volna, mint én? Belátható, hogy nem, sőt hótt unalmas volna. Így szép, ezzel a tarkasággal, tőlem való különbözőséggel. Az én életfeladatom megszeretni ezt a sokféleséget. Örülni kell annak, hogy mindenki más. Varietas delectat, mondja az ókori római (a változatosság gyönyörködtet). Hát tanulnunk kell gyönyörködni benne.
A fagyis gyerekek egyikének nem ízlik az eperfagyi. Társa így inti: „Ha nem tudsz neki ölülni, legalább löhögjél!”   Lábjegyzet a Kiv 28-hoz. A liturgiához használt papi öltözék első leírása. (Itt szerepel, de későbbi lejegyzés.) Isten szájába adja a leírást, aki Mózesnek hétféle ruha használatát rendeli el. Ezek a melltáska, az efod, a felső köntös, a hímzett vászoning, a vászonnadrág, a fejkendő és az öv. Néhányukat olyan ékkövekkel kellett ékesíteni, melyekbe mesterek a törzsek neveit vésték. Hatszor két-két törzs neve került rájuk. A szövetekbe mintákat kellett szőni, sok nemesfémet és drágakövet kellett felhasználni ezekhez az öltözékekhez.
Közöm. Mindig így írom, bár sokszor helyesebb volna közünket írni, hiszen nemcsak nekem van hozzá közöm, hanem kortársaimnak is. Az efodról már írtam, 2-3 féle jelentésre is gondolnak a szakemberek, de nemigen találnak kapaszkodókat arra, hogy csakugyan mi célra is szolgált az efod. Mindegy is talán. A többi ruhadarab felismerhető. Pompájukra a néptől begyűjtött nemesfémek és drágakövek adtak lehetőséget. Jó kezű mesterek minden korban éltek. Akkor is. Őket bízták meg a kivitelezéssel. Nézzük a mai liturgikus ruhákat. Korábbi idők divatját, hagyományát követik. Jellemzi őket az egyszerűsödés. Leginkább a pápák ruházatának változásai érdekesek. Őket követik az egyház szolgálati papsága, a püspököké, a papoké, a diakónusoké. Századunkban felgyorsult az egyszerűsödésre való készség. Először elhagyta a pápa a tiarát. Talán a zsinat óta nem lóg a papok bal csuklóján egy díszes stólaféle. Ez egy jelképes zsebkendő volt. Sose láttam, hogy valaki használta volna eredeti céljára. A folyamatot betetőzte a szegénységet hirdető Ferenc pápa. Nem kéri a piros cipőt, és általam alig ismert ruhadarabok használata ellen is felemeli a szavát. Már bemutatkozásakor se használta az erre a célra készített ruházatot. Egyszerű fehér reverendában lépett az erkélyre.  
A klérus köreiben állandóan napirenden van a kérdés: Kell-e megkülönböztető viselet, vagy se. Mindkét tábornak megvannak az érvei. Ha szükség van pap segítségére, öltözéke megkönnyíti a hozzáfordulók dolgát. Felismerik ruhájáról. Az ellenzők pedig azt vetik fel: Közelebb kerülhetnek a világiakhoz, ha nem tüntetnek öltözékük elkülönült voltával. Egyelőre az elkülönülés dominál.