Mickey webnaplója

Tegnap meglátogattam a könyvmegállót, s kellemes meglepetésként találtam benne néhány olyan kötetet, amiért szívesen elcseréltem az általam hozott hármat. Egy német nyelvkönyv a Themen-sorozatból nekem felidézi német nyelvtanulási kísérleteimet: próbálkoztam a szövegértéssel. Jószerével sikerült is. Olyan ez nekem, mint egy rejtvény, amit meg kell fejteni. A másik kötetkét elolvastam az éjszakba nyúlóan. No, nem azért olvastam fél kettőig, mert hosszú volt a könyv, hanem, mert meglehetősen későn fogtam hozzá. Egy amerikai gengsztervezér megtérési folyamatát írja le. A harmadik könyv a Goethe Intézet 2011-ben kiadott kötete (Mozgókönyvtár, lendületben a német irodalom 2.)  A kötetet ajándékként osztogatták. Idézek az előszavából: „könyvakciónk ötlete a nevezetes és mindig népes nagykörúti villamoson fogant meg bennünk. Itt mutatkozik meg legnyilvánvalóbban az a pesti szokás, hogy utazás közben szívesebben olvasunk könyvet, mint újságot. Márpedig ez a szép szokás – mely állítólag egész Európában egyedülálló – a tömegközlekedési eszközöket szabályos mozgókönyvtárakká változtatja!” Aztán még ír erről-arról, a lényeg, hogy a német nyelven megjelent kortársirodalomból szemezget bőséges kitekintéssel a szerzőkre, könyvészeti adatokra. A kötet érdekessége, hogy két magyar származású szerző is szerepel benne. A soproni születésű (1971) Terezia Mora, aki Berlinben él, és a Svájcban élő Melinda Nadj Abonji, aki a délvidéki Óbecsén született (1968). Ez aztán a nemzetköziség: Délvidéki magyar, Svájcban, aki neve alapján alighanem felvidéki származású. Legjobb tudomásom szerint ott van Nagyabony.
Még megemlítem, hogy egy benne szereplő e-mail-regényrészlet ugyancsak stílusteremtő „cucc”. (Mi nem cucc ma? Talán a sörnyitó.)
Nem akarom az egekbe magasztalni a könyvet, már csak azért se, mert elég apró betűs kiadás, és azért se, mert betűi nem talpasak, viszont szürkék, mely szintén a könnyű olvasást kezdi ki. Viszont roppant módon tetszik, hogy a kötetnek csak a gerinc mentén vannak sarkai. A szemközt nyíló részen legömbölyítették őket. Lehet, hogy ez a plusz művelet megdrágítja a könyvet, de hallatlan komfortérzést biztosít neki. Mostanság tele vagyunk a sarkukon szúrós kiadványokkal. Így hát ez üdítő kivételnek számít.    
Lábjegyzet a Lev 3-hoz. A közösségi áldozat bemutatásának leírása. Ehhez vehettek hím és nőstény szarvasmarhát egyaránt. A rituálé hasonló az előzőkben leírtakhoz. Az állatnak hibátlannak kellett lennie. Megtudjuk, a leölt állat melyik része Istené, melyet elégetnek, mely része a papoké. „Ne egyetek se hájat, se vért”, mert az az Istené – szól az intés. Az áldozatok (ugyanúgy, mint a korábbiak) kapcsolaterősítők: „a megbékélés illatában elköltött eledel lesz az Úr számára”. Közöm. Az Újszövetségben később olvassuk Jézustól, aki magáról állítja: „itt nagyobb van, mint Salamon, itt nagyobb van Jónásnál”. Nos, a választott nép esetében is nagyobb volt ott, a legnagyobb, a legfölségesebb, aki méltán tanította nekik, hogy liturgikus cselekedeteikben kapjon ez megfelelő hangsúlyt. Így hajléka drágakövektől, aranytól ékes, a papi ruhák is, és az állatoknak is hibátlanoknak kellett lenniük. Hiszen a Legfelségesebbnek szánták áldozatul. Ez máig így van. Nem flanc az istentisztelet edényeinek aranyozása, a papi öltözékek szép megformálása. A Legfölségesebbre utalnak vele.