Mickey webnaplója

Erémi szállásomon jobban telik az idő, ha olvasok. (Érted az erémit? Régi korok költői bőven használták: „remete”. Az angolban ma is él. Pl. létezett egy ilyen nevű beat-együttes: The Herman Hermits. Herman remeték). Tehát olvasok, mert hasonlíthatatlanul többet ad nekem, mint a tévé rettenetes sablonos blokkjai. Az üdítő kivételtől eltekintve: sportolnak, lövöldöznek, gyilkolnak, egymást kergetik, szabadságukban akadályozzák, kiadásra vár az új CD, DVD, két ember beszélget, öt ember beszélget, vitatkozik. Be kell látni, hogy ez nem túl széles paletta.
Tehát inkább olvasok, mert a könyvek témája a teremtett világ, azon felül az elképzelt világ, a sci fi. Magyarán a lét teljessége (immanens és transzcendens viszonyaival). Tegnap befejeztem Bertha Bulcsu Teimel villa c. novellafüzérét. Jól ír a Dunántúl literátora, megismerhetni ebből a könyvéből is a gyerekkorommal letűnt korszak figuráit, észjárásukat és főleg gyarlóságaikat. Lehet, hogy jobban eladható egy kötet, ha minden negyedik novellában valaki valakinek a szoknyája alatt turkál, és fáradságot, behízelgő szólamokat nem sajnálva törekszik egy fiatal nő megszerzésére. Lehet, hogy ennyire általános volt ez a tendencia. Nem tudom. Mintha minket... Az udvarlást nem alulról kezdtük. Bár mi is énekeltük, hogy „leszek-e még boldog én, lesz-e még ez a kislány az enyém..., meg hogy jaj, de fáj szívem egy kislány után.” Akkor és ott a seregben ezeket a nótákat afféle ópiumnak tekintettem, ahol kiordíttatják a bakákból az egyneműség miatti megnyomorítottságot, miként a futballszurkolókkal is a meccseken valamennyi bánatukat. Ma mindenesetre koromnál fogva hormonműködésem takarékra váltván, efféle ingerenciáim csillapodván kevéssé kötnek le a fenti témák.
Váltok, mert legalább ennyire izgalmasnak találom a keresők és megtérők megvilágosodási élményeit, tapasztalatait. Mivel ők nem belenőttek hitvilágukba, hanem ellenkező életvitelük ellenére fordult meg velük a világ, mégpedig 180 fokos szögben, a két létsík létezőinek összecsattanása részben mind más, részben általában elég regényes. A könyvet már kikészítettem.
Lábjegyzet a Lev 9-hez. Áron és fiai a beavatás utáni 8. napon sorra áldozták fel a különböző intenciókra (szándékokra) felajánlott állatokat. Ezúttal a nép megközelíthette a sátorszentélyt, s Áron a megnyilatkozás sátrába tért Mózessel. Az Úr dicsősége pedig megjelent az egész népnek. Láng csapott elő az Úrtól, s megemésztette az oltáron az égőáldozatot. Ezt látván mindnyájan arcra borultak. Közöm. Néhány kérdés: Mi mit áldozunk fel, mit adunk oda életünkből az Istennek? (Mi? Nemcsak mi: én is.) Felismerjük-e, hogy az Úr jó szívvel fogadja áldozatunkat? Vannak-e ragaszkodásaink, amiket már mégse szeretnénk odaadni, se neki, se másnak? Netán rendetlen ragaszkodások ezek?