Mickey webnaplója

Mivel a vébé meccseit részben este 10 és éjfél között közvetítik, nem igazán szoktam a hosszabbításokat megnézni, mert azokra az éjfél utáni félórában kerül sor. Tegnap mégis kivételt tettem. Costa Rica csapata iránt érzett szimpátiám szögezett a monitor elé. Mint írtam, ez a kis ország tudomásom szerint nem tart hadsereget, hanem egészségügyre költi az így felszabadult összegeket. Focicsapatában csak az játszhat, aki teljesen alárendeli magát a küzdelemnek. Hősies küzdelmüket felemelő volt látni. Játékukon látszott, hogy technikailag uralják a játékot, erőnlétük is igen jó. Ellenfelük ezúttal Hollandia volt. 120 percig állták a sarat az európai fenegyerekekkel szemben. A tizenegyesrúgásokban aztán a hollandok kivégezték őket jobb teljesítményükkel. Amit a mérkőzésen tapasztaltam, az részben megrendítő volt, részben emlékezetes élményem maradt: „Deus ex machina”, az ég beavatkozása a földi dolgokba. A hollandok különösen a második félidőben, annak is a vége felé körbebombázták a Costa Rica-i kaput, de nem voltak képesek bevenni. Két kapufát lőttek, a többit a védelem hárította. Csaknem hihetetlen volt, ahogy hatalmas energiájú támadásaik sorra elenyésztek az ellenfél beavatkozása nyomán. És a tizenegyes rúgások. A Costa Rica-iak térden állva fohászkodtak további segítségért. Nem kapták meg. Ennek voltak jósló jelei a mérkőzés során is. Alighanem annak a téves taktikának köszönhetik, mely szerint bármiféle szabálytalanság árán meg kell hiúsítaniuk a hollandok betörését. Hát ez nem megy. Az ima mellé tiszta játéknak kell párosulnia. Persze mondhatni Petőfivel: „sok volt az ellen, győznünk nem lehetett”. Még megjegyzem, a hollandok kispadjának meglepő döntését: a két óra hosszat védő kapust lecserélik, hogy egy pihent kapuőr friss energiáját bedobva próbálja megtörni az ellenfél erejét. Úgy is lett. Azt is lehet mondani a hollandok erőfeszítései láttán, hogy igazságtalan lett volna, ha a közép-amerikai csapat jut tovább. Most már a kocka el van vetve. S újra tanúi lehetünk annak, hogy így vagy úgy, a vébének csak egy aranyérmese lehet. A többi összes jó csapatnak nem. Láthatjuk majd a döntő győztese üdvözült mosolyát, örömét, az ezüstérmesek depresszióját, a bronzcsapat még nagyobb boldogságát, hogy csak sikerült a dobogóra állniuk, s a kieső negyedikek bánatát. Ez itt a mi világunkban mindig így van. „Az győz, aki előbb...” a séma végigvonul a birodalmak tündöklésén és bukásán éppúgy, mint a vállalatóriások sorsán. Aki idén benne van a világ száz legnagyobb vállalkozásában, általában rövid időn belül kikerül onnan, mert jönnek a még erősebbek, és kitaszítják őket az általuk elfoglalt pompás pozíciókból.
Lábjegyzet a Szám 14-hez. A kémek visszatértek ócsárolva Kánaánt. A nép új vezetőket akar választani magának, hogy visszatérjenek Egyiptomba. Az Úr válaszul megígéri, hogy egyetlen 20 éven felüli lázongó sem láthatja meg Kánaánt, s viselkedésük miatt minden ott töltött napért egy-egy évet kell pásztorkodással tölteniük a pusztában. A kémek közül csak Kaleb és Józsué térhet be új hazájukba, a többi kém azonnal elpusztíttatott. A nép azonban nem nyugszik. A közeli hegyre kívánnak menekülni. Mózes hiába inti őket: Nincs közöttetek az Úr! Egy részük felmegy mégis, de megtámadják őket az amalekiták és a kánaániak, és szétszórják őket. Közöm. Nem új a dolog. Később így volt Jónás is, akit az Úr Ninivébe küld. Ő homlokegyenest más irányba hajózik el. „Rühellé a prófétaságot” (Babits). Tudjuk, kidobják a hajóból, s három napot tölt „a hal gyomrában”. Kit mire rendel az Úr, annak kell megfelelnie, különben nem fogja jól érezni magát a bőrében, és akkor még finoman fogalmaztam. Persze, aki nem ismeri fel, hogy Istentől jött az ösztönzés, vagy hogy mire kapott késztetést, az kevésbé felel a történésekért.