Ma álmomban nem lopták el a kocsimat, reggel azért fölébredtem. Tücsi jelezte, hogy az általam kb. tíz éve felszerelt csaptelep melegvize egész éjjel csepegett. Mivel nem ismertem a Kludi-csap szerkezetét, igyekeztem hozzáférni. Már a csap gombjának piros pöttyénél elakadtam. Hogy jön ez ki a gomb közepéről. Mert vagy csavaros, vagy rápattintós maga a forgatógomb. A piros pötty körbejárt, de nem mozdult. Kirántottam a forgató gombot és jött. Akkor nincs itt csavar, ez is „rüsztni”-vel csatlakozik a helyére. (A neten megtalálható a műanyag izé leírása blogomban.) Most már csak a rendszert kell vízteleníteni. Elzárom a szelepet, a tömszelencénél folyatni kezd. Megszorítom a tömszelencét, abbamarad a csurgás. Mivel nem találtam fent megfelelő méretű villáskulcsot, egy csőfogóval martam le a szelepfelsőrészt. A többi szabályok szerint történt. A régi gumitömítés ki, az új be, s a folyamat eljátszása visszafelé. Ma még képes voltam végigvinni a műveleteket.
Én még bírom?!
Úgy látszik.
De meddig?
Lakásfelújításkor már a villanyszerelőt kértem meg, hogy hasaljon neki a padlószinttől tíz cm-re szerelt fali konnektornak, amely melegedett.
Már annak idején a kád/zuhany-csaptelep cseréje is leizzasztott. Vajon a kijövő csonkok és a csaptelep hollandere találkoznak-e vagy sem? (találkoztak)
Ahogy változik az idő, úgy száll el a saját magamban való hit, tudás, erő. Meddig leszek képes külső segítség nélkül belefogni egy-egy kisebb javításba?
A fürdőben jó meleg volt, alig hogy végeztem, egy, még az este lefőzött fél liternyi hibiszkuszteát megittam. Az vérnyomáscsökkentő. Jól esett.
***
Tegnapi hír: oldalági rokonka született: Emma. Végre megtudtuk, hogy Londonban már Simon is megszületett. A harmadikról (Míra) már tudtunk. A karácsonyi találkozón mindhárman még prenatális életüket élték. Isten éltesse a 3 jövevényt, és Emilt is, aki a másik oldalág új babája.
***
Tegnap magammal vittem a könyvmegállóba a fényképezőgépet. A csöveseknek személységi jogaik vannak, a fák szürkén meredő ágait már sokszor lefotóztam, a fű zöld, az eget fátyolfelhők takarták. Csupa lerágott csont. A felvételek számát nem szaporítottam. Ma süt a nap. Napfényes fotóm is rengeteg akad. De ha már cseréltem könyveket, elmondom, hogy Bengt Danielsson kötetét, Gauguin élete Tahitin hoztam magammal. A szerző annak idején Kon-Tiki expedíciónak volt az egyik tagja. Gauguin olyan életet élt, amilyet, de Danielsson stílusa tetszik. Gauguin elmondja, hogy azért vágyik el Európából, mert itt fáznak az emberek, éhesek, különösen, ha nincs munkájuk, és nem támogatják a szimbolista művészeket. Tahitire a meleg vonzotta, az ingyen szerelem és ingyen modell, és a csaknem ingyen étel-ital. Az ott élő emberek alig dolgoznak... Érdeklődve várom a folytatást. Kísérletező művészektől jó buli képet vásárolni, amelyeknek az árát a szalonok aztán a csillagos egekbe emelik.       
Összefoglaló Ezd(rás) 1. könyvéhez. Naturel et Surnaturel. Másképpen immanens és transzcendens. A valóság kettős arca. A fonákja és a színe. A fonákja, ami a földön tapasztalható, a színe, ami olykor átsüt a misztika jóvoltából. De nézzük az eseményeket. Cirusz perzsa uralkodó parancsba adja, hogy a Júdából 70 éve elhurcoltak költözzenek haza, és Jeruzsálemben építsenek templomot Istenüknek. Megparancsolja azt is, hogy önként és kötelező jelleggel egyaránt támogassák a hazatérőket mindenféle kincsekkel, élelmiszerekkel. Maga is élenjár ebben. Kincstárnoka darabra Júda fejedelmének visszaadja a Nebudnezár által egykor elkobzott templomi tárgyakat, összesen 5400 db arany- és ezüsttárgyat. A fogságnak vége, a nép hazaköltözik. Ám a színéről ilyenféle utalásokhoz juthatunk a fejezetből: Círusz isteni sugallatra dönt úgy, ahogy, hogy „beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által hallatott szava”. Cirusz maga úgy tudja, hogy „az ég Istene a föld minden országát neki adta”. Az ő pogány szemszögéből fogalmazza, hogy „Izrael Istenének a házát” kell a hazatérőknek felépíteniük. Velük mentek, „akiknek a lelkét Isten arra ösztönözte, hogy felépítsék az Úr házát”. Közöm. A hívőket ez a kettősség kevéssé zavarja. Értik, miről van szó. Legalábbis formálisan. A XX. században – emlékezetem szerint – Szt. F. Kowalska nővérnek adta Krisztus az értésére, hogy a világon minden időkben minden esemény az ő akaratát teljesíti. Miközben tudomásul vesszük, hogy az előző kijelentés igaz, valójában nem ismerjük a dolgok színét innen, a fonák oldalról nézve. „Az Ő útjai nem a mi útjaink, az Ő gondolatai nem a mi gondolataink.”