Azt hiszem, egy ötvenéves érettségi találkozót kihagyni kimeríti a többiekkel szembeni illetlenség kategóriáját. Sőt még ennél is keserűbb, mert soha nem tér vissza az alkalom a kerek évfordulón való együtt ünneplésre. Ezúttal mégis illetlen leszek. S ha már iskolás esemény, próbálom megmagyarázni a bizonyítványomat.
A meghívás úgy szól, hogy a Balaton-felvidéken társunk kúriájában három napot együtt töltve találkozik az immár nyugdíjas, vagy legalábbis nyugdíjkorú társaság.
Sietek megjegyezni, hogy korábban mindig Budapesten találkoztunk, nem kellett értük lemenni a térképről. Egy-egy alkalommal kb. 3-4 óráig tartott a találkozó, és ennyi idő elég volt arra, hogy ki-ki felismerje megvénült osztálytársait, megtudja tőlük, amire kíváncsi, és elmondja saját magáról azt, ami elmondható.
A meghirdetett akció háromnapos. A feltételek kötetlenek, amennyiben ki-ki akkor és annyi ideig vesz részt a találkozón, amennyit ideje és kedve megenged. Így hát a létszám teljessége csaknem kizárható, hisz aki lemegy az első napra, az a kanyarban sem találkozik azzal, akinek a harmadik nap a megfelelő.  
Ezek közül a balatoni találkozók közül kettőn már részt vettem. Mindkét alkalommal az történt, hogy egy fél napig főztek, akik főztek: gulyást, amit azután éjfél előtt valamivel sikerült is tálalni félkész állapotban. Kissé rágós maradt a hús. (Már a fogaim sem a régiek.)
Találkozónk mulatságos része a politechnikai oktatásban részesülő, és ezért elfelezett osztály focimeccse. A lakatosok meg szokták verni az asztalosokat. Utoljára 10 éve vettem részt a bajnokságon. Azt hittem a pályán maradok, de végképp. Edzés nélkül már nem nekem való a foci.
Akik tini korukban együtt jártak meccsekre, elnosztalgiáztak egy pocsék fekete-fehér videofelvételen, amelyet két NB I-es csapat játszott egymás ellen a 60-as években. Nem tudom, kik. Én sose jártam meccsekre. Egyszer voltam a stadionban, akkor is Louis Armstrong trombitált. Túléltem a műsort, ámbár közöm nem volt hozzá.
Tíz éve még felküzdöttem magamat társaimmal együtt egy kőbánya tetejére, ahova ma már nem volnék képes fellihegni.
Kifogytam az érvekből. Mentségemre legyen felelőtlen ígéretem, miszerint időm van, és amennyiben valaki Budapestre szervez idén vagy máskor találkozót – és életben talál –, arra elmegyek.              
Összefoglaló a Tób 2-höz. Tobit törvénytisztelő ember.  Otthagyja az ünnepi ebédet, hogy a száműzöttek egyikét, egy megölt embert eltemessen. Szomszédjai gúnyolják miatta. Történik, hogy az eresz alatt pihen meg, s verébürülék esik a szemébe. Látása romlik, majd megvakul. Négy évig nem lát. Felesége, Anna sző, fon, hogy egy kis mellékkeresetük legyen. Egyszer munkája ráadásaként egy gidát kap. Tobit visszaviteti vele az ingyen jószágot. Anna replikázik Tobittal: Mire mentél jótéteményeiddel? Közöm. Ez az ember következetes. Nem érdekli, hogy mi a következménye annak, ha a mózesi törvény szerint jár el. Eleve száműzött. Szegény. Packázik a helyi hatalmasságokkal, életét is kockára teszi, ha egy ügy úgy kívánja. Az idegen ajándékát nem fogadja el. Még feleségével is összeakaszkodik. Alighanem nem az első jel értékű ember a világtörténelemben, aki megkapja a magáét béketűrése miatt. Jut eszembe még, hogy apánk se bírta, ha valamit találtunk. Felszólított, hogy vigyük vissza oda, ahol találtuk.