Mickey webnaplója

Mindent a szemnek (vagy a fantáziának)? Ez itt a kérdés. Ha a blogra gondolok, mint mai műformára, talán vélhetem: mindent a fantáziának. Ha a Facebookra, akkor pedig, hogy mindent a szemnek. Csakhogy egyik se igaz teljesen. Mindkettő egy-egy virtuális hely. A Fb-on jobbára képek jelennek meg, némi szöveggel, a blogok jobbára íródnak némi képi aláfestéssel, s a két forma között folyamatos az átfedés.
Meg lehet úszni képekkel a blogolást, és lehet írni a fb-ra.
Azért foglalkoztat a kérdés, mert tegnap elmentünk R&K-val a levizsgázott kocsinkért nászunkhoz Csepelre. Kicsavart viharfelhőből még szemergő esőben indultunk, útközben kitisztult, csodálatos színekben pompázott az ég a kései naplementén. Mivel síkság a sziget, igen szép tájképeket produkálhattam volna, ha nálam van a kamera. De nem volt, otthon hagytam. Velem az a baj, ha sofőr vagyok, akkor vezetek, és addig vezetek, ameddig meg nem érkezem oda, ahova indultam. Ha mini gépem lenne, tán sikerülne vezetés közben is eredménnyel kattintgatni, de ez egykilós. Megállni meg nem szeretek. Marad tehát a leírás. Ugye keleten szivárványívek látszottak. Ezek eleve sokszínűek. Nyugaton pedig napszállta kezdődött. A nap elfolyó vörös gömböt mintázott az általa megvilágított felhők mögött. Maguk a felhők pedig elhelyezkedésük szerint váltakozó színekben pompáztak. A sárgától a sötétszürkéig, az acélkéktől a habos fehérig sokfélének mutatkoztak. És az égalja. Vöröstől bordóig, palackzöldtől a sárgáig megannyi színátmenetet láttam. Egészen hasonlót éltem át Balás Béla püspökszentelésének a napján Esztergomból hazafelé jövet a vonaton. A dátum könnyen azonosítható (1992. október 17.) lévén lexikális adat. Megírtam az Igen c. lapnak beszámolómat (megjelent a Galamb c. lapban), s hangsúlyosan említettem benne ezt az alig hihető égi színjátékot. Felolvasatta velem az újságíró akadémián minket tanító Czakó G. Megjegyezte, hogy vannak kétségei a felsorolt színeket illetően, s közben famulusára (famulájára), B. Petőfi Ágira nézett kérdőleg, aki lelkesen helyeselt, hogy persze hogy vannak. Akkor nem volt fotógépem, most meg nem volt velem. Mennyivel egyszerűbb lett volna megmutatni a színes horizontot mindenféle szaturálás nélkül, a maga eredeti vad, harsogó árnyalataival, mint csupán írni róla, és a fantáziátokra bízni, hogy mit is láttam.
Egy alkalommal valaki a VII. emeleti lakása, nyugatra néző ablakaiból vendégei elé táruló színözönt érzékelve félmosollyal az arcán megjegyezte: Hihihi. Giccses!
Tévedett.
A giccs torzított valóság, pl. színesebbnek feltüntetve egy tárgyat annál, mint amilyen. A természet valósága igazi. Így hát nem játszhatja el a túlszínezett kontármunkát, mert semmit se játszik el. Magát mutatja egy az egyben.         
Összefoglaló a Jób 3-hoz. A végét idézem: „Még meg se nyugodtam, máris új baj ért.” Emlékezzünk, fekélyek lepték el. A fejezetben Jób sóhajtozik, elátkozza még a napot is, melyen megszületett. Sóvárogva néz a halottakra, akiknek a sorsa egyforma lesz, akár szegények, akár gazdagok voltak; ahol a rabszolga nem függ majd urától... Így panaszkodik: Rám szakadt, amitől rettegtem. Közöm. Jób igaz ember. Szent – mondjuk ma. Szent, mert fájlalja, ami fáj, gyermekei, javai pusztulása, saját betegségének gyötrelmei, ezeket el is sorolja, de nem káromolja Istent miattuk, pusztán nem érti, hogy mi folyik a feje fölött az égben. Panaszos, de végső reményét nem veszti el. Erre utalnak kimondott és kimondatlan szavai.