Csak az alliteráció kedvéért írom. Nem a dohánylevél rágásáról akarok értekezni. Tegnap a rendelésre várakozva a folyosó sarkára ültem, a lépcsőház mellé, hogy jöjjön rám a friss levegő. A kürtőhatás miatt jött is. Visszahozta a kórházba a cigifüstöt, mert ugye csak az épületen kívül szabad dohányozni. A többiekre nézve nem az a lényeg, hogy te hol bagózol, hanem, hogy merre viszi a füstöt az áramlat. Jártunk már így a soproni Siesta hotelban. A mi oldalunk volt a dohánymentes szobasor, a másik a bagósoké. Csakhogy a szél mind áthordta a bagófüstöt hozzánk. Így alighanem ők szívták a tisztább levegőt.
Én és a cigi.
Kamaszkoromban a Rákos-patak martján üldögélve szívtuk el az első Terv? cigit. Szédelegtem tőle, de sikerült rászokni a felnőttek figyelmeztetése ellenére. Azt mondtam: „Abbahagyom, amikor csak akarom.” Többször is már-már úgy látszott, mintha... 25 éve kellett hozzá, hogy sikerüljön. Máig bánom, hogy hozzányúltam.
Öreganyám szerette a dohányfüstöt. Azt kérdezte a rá felügyelő G-től: Mit szílsz (Sic!), Kaponya? Symphoniát? Az jó! Olyan jó férfiszaga van. Nem tévedett. A férfiillatszerek csaknem mind dohányalapúak.
Apám helyett apám (HF) cigarettás dobozában sokféle bűzrudacsaka volt. Választhattunk, melyik ízlik jobban. S mi választottunk. Ekkor már munkásember voltam a Goldbergerben. Aztán a főiskolán is mintha tartott volna a szenvedélyem. Bevonulás után biztosan. Mivel 25 db Munkás 3 Ft-ba került, naponta négy dobozzal vettem. A kopaszok ebből kb. 3-t elszívtak, egyet meg magam. Viszont nem jöttek nyavalyogni hozzám a csikkekért (professzor, a rigót lövöm).
Semmiképpen se célom népszerűsíteni a dohányzást.
Ellenkezőleg.
Próbálkoztam leszokni mentolszipkával, dohányzáselleni tabletták szedésével, a napi adag csökkentésével. Ezek a módszerek kiröhögtek engem. Ami használt: egy idült, félévig tartó torokgyulladás. Azt hittem, gégerákom kezdődött. Kiderült, hogy nem. Én akkor úgy megijedtem, hogy irhámat mentendő felhagytam a cigizéssel.
Egyszer, évek múltán, kértem egy slukkot páromtól (nem dohányos ő se), amikor Párkányban knédlit kóstoltunk, sört ittunk, s finom cigarettával kínálta őt valaki. Éreztem a cigi egykori ízét, de nem vonzott már. Azóta se kísérleteztem a visszaszokással. Viszont ha valahol valaki rágyújt a házban, azonnal megérzem a cigifüstöt, és bár zokszó nélkül elviselem, de mi tagadás, valamennyire zavar.
Mindent összevéve, nem jó kísérletezni a rosszal. Nem jó húzogatni az oroszlán bajuszát, nem jó kihívni a sorsot magunk ellen. Elég sok megmérettetés ér bennünket anélkül is.  
Összefoglaló a Jób 7-hez. „Az ember sorsa olyan, mint a rabszolgáé... mikor lefekszem, kérdezem: Mikor virrad? És mihelyt fölkelek: Mikor lesz már este? ...Férgek lepik el testem... s gennyedzik a bőröm... Életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot... nem tér az vissza, kit az alvilág elnyelt. Ezért elpanaszolom lelkemnek keservét... „Fojts meg inkább!” – ez a kívánságom, jobb a halál, mint a sok fájdalom... Vajon mi az ember, hogy oly nagyra tartod, arra méltatod, hogy törődj vele. Hisz „meglátogatod” minden áldott reggel, és próbára teszed minden pillanatban. Miért vagyok terhedre? Miért nem bocsátod meg a bűneimet, vétkem fölött miért nem hunysz szemet? Közöm. A Jób könyve könnyen idézhető. Olvasmányos, keserves megfogalmazásai ellenére. A fenti mondatok, gondolatok egy az egyben a Szentírásból vett idézetek. Jól mutatják, hogy állapotából következően Jób mélységesen el van keseredve, szeretne meghalni, noha az alvilág (a seol) a holtak tartózkodási helye, ahol a korabeli felfogás szerint csak tengenek-lengenek, mindenféle boldogság reménye nélkül. Jób olyannyira elesett (megfosztatott vagyonától, meg az övéitől, s ráadásul az egészségétől is), hogy őszintén kívánja a halált. A „fonák” helyzetre nem adhat csak fonák választ. Hiszen semmit se lát az élet „színé”-ből, melyet az Úr vezérel. Nem érti a Gondviselést. Péter se értette, amikor Jézust meg akarta menteni a megváltói tettől. Rá is szól a Mester: „Távozz előlem, sátán, mert emberi módon gondolkodol.” Sajnáltam Pétert, most pedig Jóbot: Hogyan is gondolkodhatnának, hiszen mindketten emberek a maguk végességével, a maguk perspektívájával.
„De meglátogatott az Isten!” – mondják arra, aki sokat szenved. Jóbnál olvasom először a Bibliában: „meglátogat minden áldott reggel.”