Mickey webnaplója

Tegnap elmaradt a korábban erre a napra tervezett házi piknik. Maradjunk abban, hogy kiszámíthatatlanul változékony volt az idő. az előzetes tervek szerint akkor későbbre halasztódik. Nem firtatom a valós okát, annál is inkább nem, mert így alkalmam adódott rá, hogy részt vegyek a Mányra meghirdetett kerti partin (kerty-party). Szép számmal összegyülekeztünk kvázi évzáróra, akik máskor is össze szoktunk gyülekezni. Tegnap a nap pörkölt volna, de a szél kellemesen visszahűtötte a levegőt. Éppen a legalkalmasabbnak kínálkozott ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A jó érzésekről és a bőséges traktáról a továbbiakban a háziak gondoskodtak. Köszönet érte. Próbáltunk énekelni is, lévén többen az egykori Mátyás-templom ifjúsági kórusának a tagjai. Volt, akinek még ment, volt, akinek kevésbé, s olyan is, akinek nem. Az én fülem évekkel ezelőtt megbolondult. Már írtam róla. Egyszer a Beatlest hallgattam, amikor rádöbbentem, hogy a fülemmel baj van. A mély hangokat hamisnak hallom (vélhetően a felhangokat, s nem az alaphangot hallom). Azonnal tudtam, hogy a fülem rossz, a Beatles nem játszott hamisan sose. Ekkor, fájdalom, abbahagytam a kóruséneklést én, akinek relatív abszolút hallása volt. Az ügy pikantériája, hogy Tardy karnagy mellettem ülve vezényelte a „kórust”. Hogy mit hallhatott tőlem – aki igyekeztem csendesen fújni a magamét –, fogalmam sincs. Neki legyen mondva, hogy megjegyzés nélkül tűrte, amit hallott. Megállapítottuk, hogy Dufay a maga korában Európa-szerte ismert szerző volt, aki a tonika-domináns váltogatásával alakította ki egyik zenéjét, és kánont faragott a dallamból, a maga nemében egyedülálló zenét létrehozva. A szökdécselő dallamra jórészt még emlékeztünk, a kánonnak nem mertünk nekifogni, joggal tartva attól, hogy a két szólam összecsúszik. Ha emlékezetem nem csal, kb. 45 éve tanultuk a misét, benne az emlegetett gloria-tételt. Azért elfújtuk latinul.
És a közlekedés.
Odafelé HÉV, villamos, távolsági busz – ingyen. Visszafelé kocsikba osztva a tömeg – ingyen. Odafelé is hamarabb érhettünk volna, ha tudnánk szervezni, ha képesek volnánk tartani magunkat ahhoz, amit megbeszélünk. Távolról, a buszból, láttam a zsámbéki templomromot. Ha én volnék a vonatkozó buszjárat feje, biztosan megtenném, hogy a romhoz közel álljon meg a busz. Megemelné a turisták számát. Így le se fényképeztem. Minek is tettem volna? Annyi jó felvétel készült már róla. A volt főiskolát se fotóztam le, amelybe Zsuzsa járt, s amelynek leégett a teteje. Minek? Arról is sok fotó készült. Néhány kép készült viszont a parti résztvevőiről, megküldtem nekik.
Összefoglaló a Jób 9-hez. Magvas filozófiai gondolatokat hordoz Jób peres monológja. Megint zanzásítva idézek belőle: „Lehet Isten előtt embernek igaza? ... Hegyeket mozdít el, és észre sem venni, hogy mivel haragszik, felforgatja őket. Ha megparancsolja, nem kel föl a nap sem, járását-kelését nem is veszem észre... Ki mondhatja neki: »Hé! Te mit akarsz itt?«... Hogy tudnék én neki feleletet adni, vele perbe szállva szavakat találni?... Bírám előtt inkább kegyelmet kell kérnem... Sebeimet ok nélkül szaporítja. Nem hagyja, hogy egy kissé lélegzethez jussak. Életem mit sem ér, semmire sem tartom... Bűnöst és igazat egyaránt elragad... A földet a bűnösök kezébe adta, maga fogta be bíráiknak szemét. Vagy talán nem ő az? Ki volna, ha nem ő?... Napjaim szaladnak, eltűnnek, s nem látnak semmi boldogságot... Fájdalmam iszonyattal tölt el, jól tudom, hogy nem oldozol soha fel... Mit is töröm magam hasztalan... Nem ember, hogy azt mondhatnám neki: »Gyere törvény elé, menjünk bíróságra.« Ha levenné rólam büntető vesszejét, nem félnék tőle, hisz saját szememben nem vagyok én ilyen...” Közöm. Nagyon együtt érzek Jóbbal. Joggal panaszkodik, s lázad az Úr ellen, hiszen nem látja csak „fonákjáról” élete szövetét. Az pedig – valljuk be – pocsék. Nem érti, mert nem is értheti: mit miért tesz az Alkotó. Jób megfogalmazásai igazak, még ha olykor meglepő módon provokatívak is. Ki tudja, Isten nem akarja-e, hogy szembeszegüljünk vele? Az ellenkezés kapcsolatot jelent, a róla tudomást nem vevés az a fajta langyosság, amit ki nem állhat. Érdemes kiemelni: „A földet a bűnösök kezébe adta, maga fogta be bíráiknak szemét”. Alighanem általános igazság ez, de hogy a XXI. századra is álljon, csaknem megdöbbentő. Pedig korunk 60 millió embert érintő népvándorlása gerjesztett, a bíróságok nem keresik az igazságot, csupán az emberek által kreált törvényeket rágják. Jób nem ért egyet sorsának rosszra fordulásával, magát továbbra is igaznak tartva. És ebben nem is téved. Mosolyogna, ha látná élete „színét”, mely titkos reményekkel teli. De még nem tartunk itt.