Húsz éve hallottam a már akkor is régi viccet, amely valahogy így szól:  
Két idős koma beszélget. Az egyik azt mondja: Olyan pszichiáterre bukkantam, aki teljesen kigyógyított feledékenységemből.
– Igen? De jó. Magamnak is szükségem volna rá. Áruld már el nekem is, ki volna az illető!
– Na, ki is? A nyelvemen van a neve. Majdnem tudom is már. Na, várj csak! Mi is a neve annak a lila kora tavaszi virágnak, ami erdőben nő és illatos?
– Az az ibolya.
– Ahá! Ibolya! – szól ki a konyhába az első számú pofa –: Hogy is hívják a pszichiáteremet?
Persze a nevek. Először – mondják – a nevek esnek ki az emlékezetből. Van, aki ellazítja magát, hátha a probléma laza ébren tartása felhozza az emlékezetből a kívánt nevet. Más sorolja az ábécét, és a kívánt kezdőhang kimondása felszínre hozza a feledett nevet.
Egy másik vicc szerint János bácsi jól emlékezik rá, hogy mi volt 1950. augusztus 21-én délután négy órakor, csak arra nem emlékezik, hogy ezt öt perccel korábban már elmesélte.
Az ember ezeken felnőtt korában jókat nevet, utóbb ajkára fagy a nevetés, mert kezd szembesülni hasonló gondokkal.
Per hecc, a saját kínlódásomat hozom elő. Tegnap beszélgetés közben oda értünk, hogy mennyire helytelen, ha valakiről túlzó mértékben és csupán csak a jót mondják ki, írják le, alkalmazzák rá, kitüntetése alkalmával. Ma délig kellett várnom rá, hogy agyam sarkából előrántsam a frappáns kifejezést, amely társalgás közben nem akart eszembe jutni. Pedig mi sem egyszerűbb ennél, ha akadálytalan az emlékezetem. Kivágom, mint énekes a magas C-t. De ha lemegy a redőny...
Nem feszítem tovább senkinek a fantáziáját. Ez a kifejezés a szuperlatívuszokban való beszédmód. Persze, az. De ha nem jut eszembe... akkor átmegy a passzív szókincsembe? Vagy mi a fityfene.           
Ízelítő a Sir 11. f.-ből.
Ne ítélj látszat szerint!
A bölcsesség fölemeli a szegény fejét, s a főemberek között juttat neki helyet. Senki fiát ne dicsérd a szépsége miatt, s a külseje miatt ne vess meg senkit...
Megfontoltság és nyugalom
Amíg utána nem jársz a dolognak, ne kárhoztass senkit, vizsgáld ki az ügyet, csak azután korholj. ...
Csak Istenben bízzál!
...A jó és a balsors, az élet és a halál, a szegénység és a gazdagság: minden Istentől van. Gazdag lett a fösvény, mert gyötörte magát, pedig csak ennyi lesz a jutalma, nem több: amely napon mondja, „Végre nyugalmam van, mostantól már csak javaimat élvezem,” nem tudja, még mennyi ideje van hátra, és mindent másra hagy, mert meg kell halnia. Tarts ki munkád mellett, lelj benne örömet, és öregedjél meg a foglalkozásodban...
Ne bízzál a gonosz emberben!
Akárki jöttmentet ne vezess házadba ... óvakodj a gonosztól, mert rosszat forral... Ha befogadod az idegent, zavart kelt körötted, elidegenít családod tagjaitól is. Közöm. 1. A külcsín látszik, a belbecs nem, vagy alig, mégis fontosabb. 2. Kölcsey is óva inti unokaöccsét az üres fejű társalkodótól. 3. A gazdag pórul járásáról később Krisztus parabolát mond, melynek végső kicsengése: „Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet!” Az óvatosság és a megfontoltság egymás édestestvérei. Bölcsesség híján könnyen pórul járhat az ember.