Amiért az egészről írok, az egy szociológiai tanulmány témája lehetne. Ez a kb. tíz ember Bp-ről, Paksról, Budaörsről és Salgótarjánból érkezik. Ezúttal is (Csia kivételével) mind ott voltunk: hat testvér, és még, akik eljöttek. Gondolom, megjelenésünk minden alkalommal feltűnést kelt, mert mások mind csendben teszik dolgukat, emlékeznek szeretteikre s elmélkedhetnek: hodie mihi, cras tibi. (Ma nekem, holnap neked, vagy karinthysan: Hoci ezt nekem, frászt neked.) Nos, ehhez képest mi hangoskodunk. Nagyon is. Ez a feltűnő, ez a szokatlan. Hát hogyne hangoskodnánk, mikor ennyien a legritkábban találkozunk. A találkozás öröme elnyom minden egyéb szempontot. Magam próbálok csendben lenni, de nem is olyan egyszerű ez ebben a hangulatban. Hát ez az, ami enyhe megbotránkozást kelthet másokban, ha még egyáltalán van olyasvalami, amin botránkozik valaki. Magamban persze azt gondolom, hogy minden égben tartózkodónk velünk örül örömünknek. Nem hiszem, hogy az tör elő belőlünk zsigeri szinten, hogy de jó! Mi még élünk.
Hát ez a trend, ez a menetrend, mindig azonos a sírok közötti bóklászás sorrendje is. Dolgunk végeztével aztán szétspriccelünk, ki-ki étterembe, avagy haza, gusztusa szerint.
A délután csendjében megpróbáltam megint valamiféle rendet teremteni összegyűjtött írásaim között. Most már kb. 20 témakörbe soroltam korábbi cikkeimet, hogy szükség esetén valamilyen csokrot állíthassak össze belőlük. Ismételten megállapítom, hogy én írni szeretek, s nem szerkeszteni. Úgy vélem, hogy kevés kivétellel szinte minden írásomnak megvan a maga súlya. De egyikről sem gondolom, hogy hosszú időn keresztül élniük kellene, és hogy ezzel kellene minden kor emberiségét bombázni.
Azt határoztam, hogy mindet kinyomtatom, és a papírok összerendezése adja a kötet tartalmát. Ezeket beemelem majd egy közös file-be, és kész. Nincs sok kedvem hozzá, mert rabszolgamunka, és nem ad igazán új minőséget. Bizonyos fokig szalmacséplés.
Utolsó kommentek