Mi az első teendő, ha origamit szeretnél hajtogatni? – kérdezte a japán mester. Különféle válaszokat kapott, de nem találta el senki. Így megmondta: A legfontosabb, mindenekelőtt, hogy mosd meg a kezedet. Kicsit ilyen ez a blogolkodás is. Mielőtt bármihez fognék is, letörölöm a hetes port a PC-asztalról, mert hosszasabb távollétünk alatt ugyancsak szürkébe kezdett játszani minden vízszintes felület.
Kész, mehet a menet. Már csak azt kell leírnom, milyen benyomásaim támadtak életem második lengyel útján, ahol négy napot töltöttünk el.
Egy kis statisztika: A legtöbb időt a buszban töltöttük, mert nagyobb távolságokat kellett áthidalni. Ez nem táborozás, hanem négynapos buszkirándulás volt. Még diákkoromból emlékszem ezekre. Buszba be, buszról le, buszban. Töfög-röfög a nyomorult, s megpróbál az egekbe emelkedni harminc-negyven emberrel. Míg diák voltam, mások határozták meg, hova menjünk, mit nézzünk meg. Most viszont arra az útra vállalkoztam, melynek látnivalóira (Sehenwürdigkeiten, sightseeing, dosztoprimecsátyelnosztyi) többé-kevésbé kíváncsi voltam. Másodszor legtöbb időt alvással töltöttünk, azután talán gyaloglással, sorban állásokkal, templomlátogatásokkal, étkezésekkel.
Egyszer egyik ismerősöm lányát megkérdeztem, mi tetszett neki leginkább nyugat-európai körútjukon, amikor is bebarangolták a Benelux-államokat, Svájcot és eljutottak Németországba is. Ő viszonylag hosszas gondolkodás után – tehát kérdésemet csakugyan komolyan véve – azt mondta, hogy neki a legjobban egy kutya tetszett Svájcban. Meg sem mertem kérdezni, hogy csakugyan érdekesebb volt-e, mint a Mont Blanc. Mindenesetre nem könnyű a válasz, mert folyamatról van szó, élmények kavarognak mindenkiben, kapcsolatokból, párbeszédekből, képekből, történésekből, érzésekből. Az összkép lehet jó, vagy kevéssé az. Valamikor, a negyedik napon ösztökéltettünk: mondanánk-e el, mi tetszett. Hogy győznénk felsorolni? Mondom a mellettem ülőknek, nézzetek ki az ablakon. A Tátra vonul vissza tőlünk. Ez tetszett, ez tetszik. És még sok minden. És hogyan lehet elmondani csak a jót anélkül, hogy a rosszat említenénk? Persze, hogy tetszett Krakkó, de nem tetszett, hogy lábaink régóta nem kívánják a fölös kilométereket (és a fölös súlyt). A foci? Aki rúgta a labdát, annak tetszett, de nem tetszett annyira annak, aki megsérült. Legfeljebb azt lehet összegezni: Megérte-e így együtt. A szépségek a fáradsággal együtt. A fáradság, hogy szépségekhez jussunk. S akkor már könnyebb válaszolni: „Megérte, hogy ment érte.”
C. N. Parkinson azt írja egyik könyvében: A szeretet próbája az utazás. Mert feleséged feltétlenül kalapot akar venni a reptéren, miközben te biztosra veszed, hogy emiatt lekésitek a járatot. S feleséged biztosan tudja, hogy balra kell menni a műemlékhez, te pedig akármire lefogadod, hogy jobbra. Ezeknek a variációknak pedig se szeri se száma. Tényleg így van: Nekünk is némi nehézséget okozott eldönteni, hogy a hosszúkás sörös pohár a női, a köpcös, alacsony pedig a férfi, avagy fordítva. Egyikünk sem bír krigli-ológusi végzettséggel, így tehát a nemét kizárólagosan eldönteni nem tudván ledöntöttem a köpcösből a sört. Parkinsonnak tényleg igaza van: Az utazás a szeretet próbája.
Cédulákat kaptunk az ismert mondással: Lengyel–magyar két jó barát… Mára a bökvers némileg módosult: Polak-polak dwa bratanki i do szabli i do szklanki. Mert ami azt illeti, itt mindenütt mindent csak lengyelül írnak ki. Nemhogy magyarul nem, de még angolul, németül sem találtunk kapaszkodókat pl. étel v. ital kiválasztásakor.
Ez talán nem is kritika kíván lenni, mint inkább megállapítás. Okait kitalálni nincs kedvem. Nem is igen tudnám tárgyilagosan megítélni. Viszont tapasztaltuk.
Ebből következik talán: a lengyelek nagyon lengyelek. Nálunkfelé azt mondanák rá liberális körökben: lengyelkednek. Ott vagy nincsenek liberális körök, vagy ők is úgy vélik: a lengyelek csak lengyelkedjenek, hiszen otthon vannak. Bőven találni hát zászlót, kint is van a házak egy részén, vagy mert ünnep van, vagy mert nincs ünnep. Benn is van a templomokban, mert éppen ünnep van, vagy mert éppen nincs ünnep. A címersassal sem csak a pénzeken lehet találkozni, hanem még legalább két helyen: úton-útfélen. Szerintem jól teszik, hogy ezeket mindenüvé kiteszik. Tudatosan védekeznek a globalizáció ellen, tudatosan ápolják nyelvüket a közös „európai népek kohója”-hatás ellen.
Van mit tanulnunk tőlük. Ellenséges indulatokat nem véltem felfedezni bennük. Szitkozódó emberekkel nem találkoztam. Szeméttel sem s graffitynak nevezett csúfságokkal sem. (Sose értettem, ma se értem, miért rondítunk bele a saját tányérunkba, miért köpünk fel, noha tudjuk, hogy visszaesik ránk.)
Ugyanilyen érdekes, hogy hozzánk képest minden cifra a lengyeleknél. Mindent kicsicsáznak. A füstöltsajtot díszes formába öntik: különféle virágornamensekkel, kukoricamintával stb. találkoztunk. És ami kicsiben cifra, nagyban is az. A templomok szinte mindegyikében csillogó aranyozású oszlopok állnak. A falak teli vannak hálaadó emlékekkel. Láttam faliórát, másutt zsebórát, rengeteg mankót, ezüst csillagocskát utánzó pitykéket, mértani alakzatban elrendezve, felakasztott rózsafüzéreket, csillogó üveg kegytárgyakat bársonyra applikálva – gondolom imameghallgatások emlékére. Mindezek üveg alatt, rendben tartva, miként a tengernyi élővirág is, melyet ugyancsak gondoznak a templomokban. Mondják, Európában minden negyedik pap lengyel. Meglátszik ez. A templomoknak van hát földi gazdájuk is. Sok egyszerű lélek dolgozik az ő kezük alá. Egyszerű lelkek: mondom, s nem véletlenül. Sok a gyónó, nyitott fülkékben történik a lelkek ápolása. Sok a vallásos ember. Lengyelország katolikus ország. Mindenki az. Ezért nem tudta tönkretenni a kommunizmus. Nem akadt közöttük annyi tévelygő, ha akarom, áruló. Nem volt, aki árulkodott volna. A gyötrelmek őket se kerülték el, de a kegyetlenség foka enyhébb volt a miénkénél.
A templomok gondozottsága díszítettsége a népi vallásosságot tükrözi nekem. Persze bizonyítani ezt se tudom, de megerősítenek a hallott – részben paraliturgikus – közösségi imák. Litániák mondása és a rózsafüzérezés hallatszik a templomokból, melyek természetesen nyitva vannak. A népi vallásosságra utal pl. a Zakopne mellett épült fatemplom, melynek egyes fenyőfa csipkéi talán lombfűrésszel készültek. A gurálok népi faragásait hozták vissza. Ugyancsak a népi vallásosságra utal az a mérhetetlenül sokféle szentkép, szobrocska, világítós, térhatású pápakép, idézettel teleírt papír, mely a majd minden utcasarkon található kegytárgyboltok polcain fellelhető; nagyon színes tarkabarkaság jellemzi ezeket.
Az általam látogatott templomok közül talán egyedül a krakkói irgalmasság-bazilikát nem nevezném a népi vallásosság megjelenítőjének. Mind külsejében, mind belsejében XXI. századi. Méreteiben hatalmas. Formái tiszták, szerkezete világos és áttekinthető. Igazán abban éreztem magam otthon. A forma nyelvén kifejezi Isten nagyságát és szeretetét, tisztaságát, egyszerűségét, befogadókészségét. A mellette lévő toronyból szép kilátás nyílik a városra. Persze szerencsénk is volt. A szél átszellőztette a korábbi fülledt meleget. A vonuló felhők játéka széppé tette az eget. Minden összejött a harmóniához.
Nem véletlenül időztem a népi vallásosság témájánál ennyit. Nagyon érdekelne, hogy a nem népi vallásosság hol kap teret, milyen a képi világa, milyen a zenéje, a képzőművészete, irodalma, milyenek a megnyilvánulásai. Egyáltalán van-e akkora bázisa, hogy kifejezhesse önmagát? Ha igen, kifejezi-e, hol és hogyan?
A krakkói altemplom magyarkápolnája pl. igen. A Puskás-mozaik igazán mai. Stílusában egységes. Engem zavart, hogy a feliratok nehezen olvashatók. Úgy éreztem magam, mint a feliratos filmek nézésekor. Nincs időm rá, hogy a képek hassanak rám, mert a feliratok silabizálásával töltöm el a rövidke perceket. Most már tudom, hogy kiket ábrázolnak a profilok, de hogy kit miért úgy mintázott meg a művész ahogy, és hogy a szentek tekintete belém ivódjon, arra már nem marad energiám.
Templomokról még néhány szót. A Kalwaria bazilikája is a teljességet mutatja meg a maga módján a már emlegetett cifra stílusban. Reggelente az angyali üdvözletet ábrázoló képet hangos fanfár és más zeneszerszámok előadta indulója keretében távolítják el. Azt hiszem, lassacskán felhengergetik rolóval. Mire elfogy a zene, teljesen előjön egy ikon Máriával, kis Jézussal. A zene gépi, a felvonás gépi, engem nem hat meg igazán.
Elemi erővel hatott rám viszont egy régi építésű gótikus templomka Krakkó főterén. Ott akkor hatalmas hangerővel folyt a hangszórókból a dél-amerikai tánczene. Ebből akartunk kilépni. Bemenekültünk hát ebbe a talán Szt. Miklósról titulált templomba. Nagyságrenddel kevesebb hang ért utol ott. Inkább csak az alapbasszus. Bent csend, meghittség, óvó jelenlét, kinn az apokalipszisre emlékezető dübörgés. Népek lármája. Mintha kint háború zajlana – az armageddon – bent pedig az Isten közvetlen védelme. Mintha a világban óriási baj volna, de innen nézve már nincs semmi baj. Persze, ezek csak érzések, de nagyon mély benyomások voltak ott, akkor.
Mindenképpen említeni kell a lengyelek kereskedői mentalitását. Ott minden üzlet. Sok helyen mérnek sört. Rendesen fizetsz értük. Ki is kívánkozik belőled. Rendesen fizetsz érte. A sörért, kb. 2-300 ft-nyit, a WC-használatért 70-et. Mindenütt találsz toilette-et, mindenütt fizetsz is érte. Nagyon sok apró eladóhely van, nagyon sokféle érdekes portékával, ám ingyen ne akarj semmit. Mindennek ára van, mindenütt beléjük botolsz és mindenütt mindenért fizetsz. Először azért, mert elbűvöl a kínálat, később azért, hogy elfogyjon a zlotyd a határátkelő előtt.
Megemlítem még a helyiek migrációskészségét, a belső vándorlásra, turizmusra való hajlamukat. Talán az ország változatos domborzati viszonyaival magyarázható. Összehasonlításképpen a Trianon utáni Magyarország legmagasabb pontja 1000 m. Tengere nincsen, kevés az erdősége, zömmel alföldi tájai vannak. Mindenesetre a lengyeleknél tele vannak az utak személyautókkal, melyeket véletlenül se így hívnak, mert akkor felismernéd, hanem samochód-nak (kb.: önjáró). Mi zarándokhelyen jártunk, olykor tele volt a parkoló lengyel kocsikkal. De a kirándulóhelyeken is, és a városi turizmus résztvevői is ők voltak. Saját szórakoztatásukképpen vesznek részt népünnepélyeken. Alig tudnám a krakkói főtér hangulatát megkülönböztetni a római Navonáétól. Meglehet, hogy azért, mert ugyanaz az európaisága, s mert Krakkó a világörökség részeként nagyon széppé lett. Mégis az az ember benyomása, hogy egymás szolgálatában készítik és fogadják be ezeket az eseményeket. Ettől keresztényi, ettől olyan üdvös.
Wieliczkán korábban nem jártam. A czestochowai ikont még nem láttam. A krakkói Wawelt és a barbakánt is csak képről ismertem. Ugyanígy a pápa wadowicei szülőházában sem jártam.
Egyedül üldögéltem éppen egy padon s hallgattam a szerzetesek könnyűzenei CD-jét, amikor odalép hozzám X., aki rendszeresen hódol a turizmusnak. Kérdezi, milyenek a benyomásaim. Mondom: Érdekesek, mert szembesülök azokkal a valóságokkal, melyeket korábban csak képről ismertem. Mondom: Wieliczkát ilyennek képzeltem, csak nem tudtam, hogy milyen mélységek, magasságok vannak benne. Donovaly-t is és a távolról megfigyelhető Kriwant is jól el tudtam képzelni. Aha – mondta. Tekintetéből azt olvastam ki: Minek jár az ilyen ember a helyszíneken, ha távolról ugyanaz a benyomása, mint közelről. Persze nagy különbség van egy album lapozása és egy eseményben való részvétel között, és mindkettőnek helye van az életünkben, mert képtelenség mindenhova eljutni. Mit eljutni, mindig mindenütt jelen lenni! Ha ez sikerülne, mi volnánk a Jelenvaló! De nem mi vagyunk. Mi csak teremtmények vagyunk. Ilyenként vesszük egyesével az akadályokat, gyönyörködünk az esztétikusban.
Muszáj a nyelvek iránti affinitásomról is szót ejteni. Már a határokon elfog a bizonytalanság, az itt élő emberek nem értenek magyarul. Ezt erősítik a feliratok. Korábban Ausztriában még találkoztam kétnyelvű felirattal, meg olyannal, hogy „Ne lopj, magyar.” Mit gondoltak, ettől majd nem lop az, aki különben megtenné? Na, mindegy. Minden ország tehát kihívás is egyben. Nincs nálunk túlélő bicska, csak helyi jelzésrendszer van, feliratok, melyek megfejtése olykor sikeres, olykor kevésbé. Próbálkoztam már Szlovákiában is, de olykor még a helységneveket sem tudtam kiolvasni. Viszonylag apró betűsek. A lengyeleknél jobb a helyzet ilyen szempontból. Érdekelt mi a település, mi a folyócska neve. Miért van annyi Meble (bútorok) felirat, miért samochodowy serwis az autójavító, s miért van annyi tapicer (kárpitos). Minden információ érdekel, vágyom tudni minden nyelvet, de korom azt súgja, elégedj meg azzal, hogy ma megértetted szótár segítségével, holnapra úgyis elfelejted. Ez nekem nagyon fontos. Elképzelem, hogy odaát milyen nyelven közlekednek az emberek. (Mindig oda lyukadok ki, csak egy ilyen nyelv van, a szeretet nyelve.)
Most értem el mondandóm elejére. Amikor buszra szálltunk, nekem sok résztvevő egy-egy név volt csupán, vagy még annyi se. Idő kellett hozzá, hogy az arcok mögött sorsok is megjelenjenek, készségek és kifejezések, szolgálatok és befogadások. Biztos, hogy kevés volt az idő egymás megismerésére, talán a lehetőség is, hiszen a busz olyan, mint a katolikus templom, mind egyfelé nézünk, előre. Talán, ha olykor oldalra. Nem jön össze a kiscsoportos kör elrendeződés. Olykor mégis sikerült egy közös éneklés erejéig, egy-egy étkezés erejéig. Próbáltam tudatosítani magamban, hogy a kőtemplomok szépek, de a Lélek templomai is azok, még ha egészen más formájúak is. Mondhatom: sok-sok kedvességgel találkoztam.
Utolsó kommentek