Tegnap olvastam a Kozonithy-blogot. Abban is egy fiatal újságírónő kálváriáját a rohamrendőrökkel. Tegnap este az ország jövőjéért folyó liturgián vettünk részt. A fájdalmas olvasót mondták, mondtuk. Magam mindenkiért ajánlottam az imát, akit igaztalan és sokszor vad inzultus ért az utóbbi héten. Miközben az ima mormolós folyama előrehaladt, felrémlett bennem a sokat ábrázolt Jézus szenvedő alakja: Aki értünk vérrel verejtékezett, akit értünk megostoroztak, tövissel koronáztak, a keresztet hordozta, s akit keresztre feszítettek. Mi itt befejeztük, de ezzel a történetnek nincs vége. Mert a folytatása ez: aki úrrá lett a halálon feltámadásával. Kiáltó a párhuzam: egykor vérrel verejtékezés most véresre verés, egykor megostorozás, most gumibotozás, rugdalás, fogak kiverése, egykor töviskorona, most a nemzet gyötrése a hatalomhoz való ostoba ragaszkodással, egykor keresztre feszítés, most a nemzet saját tagjai ellen fordulás. Lelki szemeim előtt megjelent az Atya s a Lélek is. Ott szenvedtek Jézussal, s látták el őt isteni erővel. Látszólag a porban hevert, onnan látta a pribékek piszkos lábfejét, onnan hallotta közönséges szitkozódásaikat, s viselte el a rámért ütlegeket. De ott szenvedett vele együtt a háromság másik két tagja. S miként ők kompassióban voltak, ugyanúgy próbáltam a mai szenvedőkkel egy lenni s értük ezt a fohászfolyamot felajánlani. Közös a két eseményben, hogy öt-tíz hős rendőr vagy katona állig felfegyverezve veri bátran a kiszolgáltatott egy valakit. Szégyen itt is, ott is.
S miként a halálon Krisztus úrrá lett, ugyanúgy azt gondolom, hogy nem az erőszaké az utolsó szó. Felemeli még a fejét nemzetünk, s szép arcát fogja megmutatni a világnak. Hiszem, hogy így lesz.
Az is eszembe jutott, ami több mint egy évtizede dolgozott bennem. Akkor találkoztam egy Kodálytól hallott régi szöveggel, mely valamikor az 1800-as években született. Egy Szalay nevű ember kifakadása ez a két sor, mely olyan aktuális máig. Ha beleszólok a spontán és kevésbé spontán imádkozás menetébe, ezt mondtam volna el:
„Magyar magyart rontja - kár
bár több esze volna már.”
Hogy mielőbb jöjjön meg az esze, ezt szerettem volna kérni az ég Urától. Avagy miért veri a magyar a magyart kíméletlenül? Ha a szlovák üti, mindenki fel van háborodva, ha a szerb, ugyanígy, s amikor a magyar rendőr teszi, akkor miért van csönd? Elképzelem azt az abszurd helyzetet, hogy mondjuk a szlovák hivatalosságok szót emelnek a magyarok magyarok általi megveretése ellen.
A bibói meghatározás mintha visszaütne: A demokrácia azt jelenti, hogy senki nem fél. Magam a brutalitásokról értesülve is azt kívánom: Éljenek a magyarok, s ne féljenek! Ne legyen okuk rá.
Utolsó kommentek