Egészen egyedül lebonyolítottam
nyugdíjbamenetelemet. Egyszerűnek bizonyult az ügymenet. Amiről lehetett,
fénymásolatokat készítettem. Nem számolgattam, hogy mi van akkor, ha felemelik, ha leemelik, ha az utolsó százötven év átlagveszteségét
tudják be, ha jövőre nem lesz jövő év, és mi, ha atomtámadás éri a központi
adatnyilvántartót meg a nyenyit.
Sikerült így elérni, hogy minden utózönge nélkül megkapjam a határozatot,
miszerint pontban hatvan éves koromtól ketyeg a nyugdíjas lét 140 000
forint/hó-val. (De mert ez titkos adat, nem írom ide.) Kaptam a lehetőségen, s
azon nyomban hozzáláttam ahhoz, hogy
már a következő hónapban kedvezményes BKV-bérletem legyen.
Bementem az Auchanba, hogy talán utolsó igazolványképeimhez modellt üljek. A fémkalitkában találtam egy vas forgószéket, melyben ülve felpöröghettem volna a kellő szintre. Ehelyett kissé kinyújtózkodtam – a meszesedésemmel arányos mértékben. Na, ez megvolna. Pénzzabrálóba két bankó be. Elnyeli, ahogy kell. Már eleve elolvastam, hogy két felvillanás fogja követni egymást. Így kétszer két kép készül rólam. Gondoltam, legyen az egyik kalapban, a másik hajadonfőtt. Für alle Fälle megnyomtam a piros gombot, s még egyszer a szemüvegemet meg akartam igazítani. Ekkor villant először a vaku. Ezért letettem arról, hogy kalapos kép is készüljön másik kettőként. Elég gyorsan megint villant. Majd egy búgó hang folyamatosan jelezte, hogy dolgozik a masina. Vártam, hogy az elkészülés négy perce leteljen. Letelt. Kép sehol. Nézem a szemközti műszerfalat. Egy szögletes lik van csak rajta, ahol a négy kép csíkban kifér, ha a keskenyebb oldalai adják a szélességét. Semmi.
Miért nem adja ki az a büdös gép
a kifizetett fotókat? Eluntam a 6 percnyi üldögélést, s elhatároztam, hogy
körbejárom a fülkét, hátha valami utal rá: a képek itt és itt vehetők át.
S télleg. A fémfalon úgy térdmagasságban unatkoztak a rólam készült felvételek
egy kis öbölben. Nosza magamhoz vettem őket.
Mi tagadás, én vagyok rajtuk, sőt nagyon is én. Ennyire tán nem is kellett volna a részleteket megmutatni. De ez semmi. A két első kép, a szemüvegigazítós azt mutatja, hogy ujjam vízszintesen a hajam felé túr oldalról. Egy az egyben azt mutatom hát, hogy dilis vagyok. Még jó, hogy nem forog hossztengelye mentén matató mutatóujjam.
Na mindegy. Ezt fizettem ki, ezt használom. Hazamentem a zsákmánnyal, a mutogatós képeken fejemet körbevágtam ollóval, maradék ujjdarabkám testszínét feketével retusáltam hajszínűre, és így aztán csak ti tudjátok, miért olyan bélyegző alakú két arcképem.
Utolsó kommentek