Bús a képem - hangzik H. Böll novellacíme. Búsak a blogjaim - állapítja meg Gábor. Igen, azok, mert annyi magaslabda süvít a levegőben, hogy bármerre ütök telibe talál egyet-egyet.
Érdekes volt szembesülnöm a tévében látott rendőrség-civilek osztozkodással. Vejem kommisszár Franciaországban. Három gyerek apja, családjának szelíd felelőse, s ha úgy adódik, meg kell állítania a rendbontókat. De van magyar nyomozó ismerősöm is. Jó srác. Csak remélni tudom, hogy mindketten hosszú életűek lesznek. Adja az Isten!
Most itt van a cigány erőszak. A szörnyű kegyetlenséggel és ostobasággal elkövetett gaztett mellé teszem megtért romacsaládok nyilatkozatait. Óriási űr tátong a két kép között. És mit kezdjek a tisztességes áldozattal, mit a családjával? Ha volna profán szentté avatás, mint a szolidaritás és empátia vértanúját avatnám szentté a halálra rugdalt tanárembert.
De nincs.
Marad a döbbent némaság.
Marad a tűnődés: Az ártatlanok szenvedése a szeretet ára. És ez akkor is marad, miközben tudom: nehéz lenne lefogni, ha én volnék az áldozat hozzátartozója.
Mégis.
Isten mindnyájunkat szabadnak álmodott. Következetes is ebben. Innen van az, hogy szabadságunkat akkor se veszi el, amikor életellenessé lesz magatartásunk. A végső ítéletig (az aratásig) együtt nő a konkoly és a búza. Nagyon nehéz lecke ez, s mindennap kikérdezik.
2006.10.19. 11:10 emmausz
Profán mártír
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr285167334
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek