Ötven éve a magyaroknak arca volt, s igaz harca
Hogyan éltem meg tíz évesen a forradalom eseményeit?
1956. október 23. kedd. Anyám htb. (háztartásbeli) velünk, öt gyermekével otthon. A hatodikkal várandós. Apám kb. este hat órakor ér haza. Lerakja hivatali aktatáskáját, s meglehetősen sokatmondóan említi, hogy tüntetés zajlik a Belvárosban. Nálunk, Zuglóban abszolút csönd honol. Apánk viszont a Fiumei úton dolgozik, közel a Keleti pályaudvarhoz.
Várakozással vegyes csendben telik az este. Mi, gyerekek a Rákosi-korszakban növögettünk a kettős nevelés körülményei között. Mást harsogott a rádió, az újságok, az iskola és valamennyi munkahely, mind a párzt szócsöve, és mást vallottak szüleink, az egyházak képviselői, a hívek. Mindenesetre felcsillant a remény egy vékony sugara. Apánk, anyánk jól emlékeztek a 2. világháború előtti polgári, békés időszakra. A szellemi terror ellenére sem felejtettek. Apánk a híreket hallgatta Telefunken rádióján. A Szabad Európát ugyan zavarták, de teljesen el nem nyomhatták. A hírfoszlányok kiegészültek teljes értékű anyagokká a fejében. Apám akkor már meglehetősen súlyos beteg volt. Keringési zűrök miatt néhány évvel korábban túlesett két műtéten, melyek az idegek működését igyekeztek úgy módosítani, hogy magas vérnyomás visszaálljon a normális szintre. Ez nem sikerült, ő mindenesetre elszenvedte a kb. 30-30 centis vágásokat.
És este lett és reggel, szerda reggel. Hűvös idő volt némi eső is szemergett az utcánkban, mikor kezemben aktatáskával elindultam szokás szerint iskolába (Telepes u.). Szomszédunk idős embere (Szabó úr) pedig az ő szokása szerint a járdát söpörte. Mit járdát. A porzó kocsiút szélét, ahol mi jártunk porban, sárban, mikor mi volt. Ő rám nézett, megállított kérdezve: Hová mész? Én iskolába. Mire ő: – Hát nem tudod? Nincs tanítás, forradalom van. Én még úgy nem örültem embernek, mint akkor neki. Váratlan szünet indul egy szebb élet reményével. Azonnal elhittem a jó hírt, sarkon perdültem és hazarohantam. Kettesével-hármasával szedtem a lépcsőket. Hiszen nagy hírem van, jó hírem van. Kitört a forradalom. Mindnyájan otthon maradtunk.
Zenék
Bekapcsoltuk a rádiót, hogy tájékozódjunk. Leginkább a Szabad Európát hallgattuk, ritkábban a Kossuth-adót. Olykor az Amerika Hangját.
A SZER részletesen beszámolt az eseményekről, kommentálta az információkat, kitartásra buzdította a felkelőket. Később huzamos ideig a menekültek üzeneteit továbbította. Különféle jeligék mögött egyes emberek, embercsoportok álltak. A jelige mögött az a jogos félelem állt, hogy az otthonmaradottakat retorzió érheti. Sokféle szignálra emlékszem vissza, melyek az egyes műsorokat vezették fel. Ilyen volt pl. az egyik Schubert-impromtu, azt hiszem az asz-dúr.
A forradalom napjainak egyikén este kb. féltízkor operaáriákat közvetítettek. Köztük Mozart Szöktetés a szerájból c. operájából az akasztófa-áriát. Talán nem véletlenül hangzott el: „Az lesz majd a kéjes óra, majd ha áll az akasztófa, és a gége megszorul...” Mit mondjak? – elég idétlenül hangzott.
És még mindig zene. Soha olyan sűrűn nem hangzott el a Szózat, a Himnusz, mint azokban a napokban. Emlékszem a Bosnyák téri piacra igyekeztem. Ám a megafonból a Szózat szólt. Mindenki megállt. Én is. Olyan helyzet volt, hogy bárhonnan rálőhettek bárkik bárkire. Nem a hazafiság állított meg elsősorban. Hanem az attól való félelem (10 éves voltam), hogy tettlegesség követheti a fegyelmezetlenségnek számító továbbhaladást. Mint ahogyan egyszer az Angol utcai pékségnél való sorban állás idején a közelben egy rövid sorozatot lőtt valaki vagy valakik, valahonnan valakikre. Mind fedezéket kerestünk, hogy életben maradjunk, s vihessük a kenyeret az otthonlévőknek.
Hogy teljes legyen a lista, megemlítek még egy untig ismételgetett, elcsépelt melódiát is. Nem tudom, mikor született, mindenesetre 56-ban naponta többször elhangzott: „Oly távol messze van hazám, csak még egyszer láthatnám...” Már gyerekfejjel is idegesített a szöveg primitívsége: döntse el, hogy a távol szót választja, vagy a messze szót. A dallama annál inkább megfogott. Persze nem annyira, mint amilyen sűrűn elhangzott.
Boros Ida énekelte
(állítólag még a felvétel éjjelén Bécsbe távozott)
Oly távol, messze van hazám...
Csak még egyszer láthatnám.
Az égbolt, felhő, vén hold, szellő
Mind róla mond mesét csupán.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok
Hozzátok száll minden álmom.
Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám
Ott lennék boldog csupán.
Valójában két nóta dívott: A másik az eredetileg Sará, sará c. sláger.
Álljon itt ennek a szövege is.
Mint hosszú copfos, barna lány,
jó édesanyám, faggattam én,
Leszek-e boldog, leszek-e szép,
s ő felelt könnyedén:
Légy szerény, mint én,
légy elégedett szívem,
a jövőt nem sejthetem,
ahogy lesz úgy lesz,
bárhogy lesz, úgy lesz.
Később az első randevún,
egy szőke fiú hozzám hajolt,
szeretsz-e mindig, kérdezte õ,
s én feleltem könnyedén:
Légy szerény, mint én,
a jövőt nem sejthetem,
a sors ezer rejtelem,
ahogy lesz, úgy lesz,
bárhogy lesz, úgy lesz...
Nekem is van már gyermekem,
egy szőke kislány,
ki csak az enyém,
leszek-e boldog, leszek-e szép?
s én felelek könnyedén:
Légy szerény, mint én,
légy elégedett szívem,
a jövőt nem sejthetem,
ahogy lesz, úgy lesz.
Bárhogy lesz, úgy lesz!
Jelképek
Az egyik napon mi is előhoztuk a zászlót, a ház zászlaját, mert a mi balkonunkon lehetett kitűzni. Kivágtuk sebtében az általunk formája miatt csak dinnyecímernek titulált címert, mely a Szovjetunióét utánozta kalászaival, sarlójával és kalapácsával, vörös csillaggal a tetején. A miénk textilből applikáltatott korábban a trikolórba, így pengével lefejtettük, s vadonatúj fehér folt keletkezett a helyén. Nagyon szerettük ezt a zászlót így megtisztulva. Később egy amerikai borítékzáró bélyeget kaptam kimenekült rokonaimtól. Remember [emlékezés] felirattal. 56-ról szólt. A szines rajzú bélyegen egy forradalmár tart egy lyukas közepű trikolórt. Sokáig megvolt. Egyszer csak nyoma veszett, mint annyi minden másnak.
Nagyon örültünk a visszatért Kossuth-címernek. Fröccsöntött vörös műanyagra festett címerkép volt. Gombostűt olvasztottak bele. Így állt össze ez a kettős keresztet mutató csoda, mely elég gyorsan megjelent az iskolák falain is. Párhuzamosan leszedték a Rákosi-címert. A sebtében elkészült német, angol és francia nyelvre oktató füzet címlapján is a Kossuth-címert találtuk. Mi boldogan égettük el a fürdőszoba hengerben az oroszkönyvet (hagyományos tüzelésű, zsámolyszerű kályhán álló vízzel telt henger volt ez, csappal, zuhanyozóval), s nem álmodtuk, hogy valaha szükség lehet még rá.
A minden közintézmény homlokzatára biggyesztett kisebb-nagyobb vöröscsillagokat minden intézményről gondosan eltávolították, így az utcánkban lévő Alumíniumgyár tetejéről is lefűrészeltetett.
A szovjet birodalom jelképe, a hétméteres bronz Sztálin-szobor szintén eltávolíttatott. Sokan fűrészeltek belőle egy-egy darabkát, s vitték magukkal. Sose került vissza a szobor a térre. Egyébként Sztálin nemigen akarta megadni magát. Úgy össze volt rakva, hogy csak üggyel-bajjal sikerült térdtől felfelé szétvágni, letépni a piedesztálról. Helyben csak a csizma maradt, a helybeliek a Felvonulási teret jó darabig Csizma térnek hívták.
Hány évnek kellett eltelnie, hogy a Dózsa György úton felállított Lenin-szobornak hasonló sorsa legyen. Azt tapintatosan időben elvitték úgymond restaurálni, s máig se került vissza oda. Talán a kamaraerdei „szocialista szellemek” kavalkádjában kapott helyet, az úgynevezett szoborparkban. Sose szabaduljon ki onnan.
A forradalom idején sok disznóság is történt. A jelképek néha nem számítottak. A Köztársaság téren pl. a fehér zászlót felmutató vöröskereszteseket, orvosokat is lelőtték az ávósok.
Volt humora is a forradalomnak. Szinte minden közlekedési eszközre vöröskeresztet festettek, hogy elkerüljék a támadást. Egyszer a Nagy Lajos király úton felbukkant egy lovas kocsi, és látom, hogy a ló farára hatalmas vörös keresztet rajzolt gazdája.
Szemtanú
Apánk bennünket, fiúkat elvitt a Köztársaság térre. Akkor már véget ért a harc. Néhány ávós felakasztott tetemét láttam, mások a földön hevertek. Mellükön igazolvány, melyből kiderült, hogy karhatalmista az illető. Bankjegyek szanaszét. Senki nem nyúlt utána. Egyeseken pörkölődés nyomait véltem felfedezni. Nem mondhatnám, hogy kegyeletes lett volna a tömeg hozzájuk. Rugdosták csizmás-félcipős lábukat, ami kegyeletsértő, de érthető volt azok után, amik történtek ott. A tömegből sokan úgy gondolták, hogy kazamata-rendszer húzódik a tér alatt nagy mélységben. Arra gondoltak, hogy az ávósok odamenekültek, ezért előbb vízzel akarták elárasztani a földalatti részeket, később úgy döntöttek, hogy le kell állítani az akciót, mert foglyok is lehetnek odalent, s akkor azok is elvesznek. Egy tűzoltóautó érkezett vizet szivattyúzni.
Valaki bőrkabátban egy „gitár”-ból tüzet nyitott. A levegőbe lőtt. Azonnal odaugrott hozzá egy csomó ember, s leállították. Talán a fegyvert is elvették tőle. További részletekre nem emlékszem, mert ezek után hazaindultunk.
Más alkalommal az Erzsébet királyné út liget felé eső részén jártunk. Egy fiatalasszony – karján csecsemővel sírós hangon könyörgött férje életéért. Két fegyveres civil fogta közre ávós férjét, s vezette el. A fegyveresek bizonygatták, hogy semmi félnivalója nincs, ha semmit nem csinált. Sajnáltam az asszonyt, a tragikus történést. Persze gyerekfejjel semmit nem tehettem volna akkor sem, ha bármelyik fél igazáról meg lettem volna győződve.
Ugyancsak az Erzsébet kir.né úton dübörögtek orosz tankok egyik délután. Rákospalota felől jöttek, s mentek be a városba. Lövegtornyában egy-egy baka állt, kezét a gépfegyveren tartva. Megfenyegettük ököllel, mikor nem felénk néztek: Az anyád! Majd lekaptuk a kezünket. Simán lelőhettek volna bennünket.
Nagyon sok helyen találkoztunk: Ruszkik, haza! felirattal, magyarul és oroszul egyaránt.
Mikor híre ment annak, hogy az oroszok megtámadták hazánkat (nov. 4.), nagy elkeseredés ülte meg mindenkinek a szívét. Az enyémet is, egész környezetünkét. Hozzáfogtunk a barikádemeléshez. Földhányást készítettünk az alagsori mosókonyha elé. Annyi értelme volt a dolognak, hogy egy közeli támadás esetén a nem célzott lövést kivédte volna, vagy az eltévedt golyót megfogja, ha becsapódik. Egyszer igen erős robbanásokat hallottunk közelről. Nosza levonultunk az alagsorba. Ott szorongtunk vagy egy óra hosszat, míg el nem csendesedett minden. Úgy gondolták a felnőttek, hogy aknatámadás érte a környéket, hiszen fegyveresek a közelben nem voltak. A valóság egészen más volt. Mint megtudtuk, a tőlük 3. keresztutca (Gyarmat utca) házait lőtték orosz tankok. Hogy parancsra tették-e vagy részegek voltak a katonák, nem tudom. Ott lakók mondták el, hogy a burzsujnak tekintett családi házakkal szembefordultak, és közvetlen közelről mindegyikbe belelőttek. Aki mesélte, farkasszemet nézett a tankágyúval, és mivel látta, milyen irányban áll meg, még idejekorán kikerült a hatósugarából. Valóban minden ház homlokzatán hatalmas, köralakú lyuk tátongott. Valószínűleg senki sem halt meg ekkor.
Budapest az ostromlott város képét mutatta. Orosz repülők bombázták a várost. A Belvárosban, a főútvonalak mentén szinte minden ház tönkrement részben vagy egészben. Az Üllői út, (a Kilián-laktanya környéke) a Rákóczi út és még számos belvárosi utca háborús sebeket kapott.
A magyarok harcmodora időnként igen szellemes volt. Persze a szellemességeket a harci felszereltség hiánya okozta. Puskák, néhány gépfegyver, de leginkább Molotov-koktélok segítségével remélték a győzelmet kicsikarni. Mondják, hogy az Üllői úton keresztben spárgán rángattak egy lavort kétfelől, mely az éktelen zörgésen kívül semmire nem volt alkalmas. Mégis megállásra késztettek tankokat, mert a bennülőknek fogalmuk sem volt róla, mivel állnak szemben.
Újpesten pedig kenőszappannal árasztották el az Árpád utat. A tankok tehetetlenül csúszkáltak az így keletkezett műkátyúban. Úgy mondták: az oroszok azt sem tudták, merre járnak. Azt hitték, hogy Szuezben vannak, merthogy ott egy másik háborús fészek keletkezett (szuezi válság).
Segélyek
Ellátásunk alkalmi volt. Hol kaptunk rendes ennivalót, hol kenyerünk is alig akadt. Nemsokára megérkeztek a vöröskeresztes adományok, elsősorban amerikaiak. Máig emlékeszem rá, minden dobozon ez állt: Donated by american people. Kaptunk margarint, jóféle ömlesztett sajtot, különféle konzerveket. Akkor ettem pl. norvég bálnafasírtot, kyottkakkernek mondott valamit, cukrozatlan angol, cukrozott orosz tejsűrítményt, (libbis, illetve moloko felirattal). Az iskolába is érkezett svájci csomag Tobler- és egyéb csokoládékkal. Némelyiken még üzentek is: szép karácsonyt! Frohe Weichtnachten wünscht Karli - olvastam ilyesféle szöveget egy édességen. Máig sem tudom, ki volt Karli, él-e, hal-e.
Sajtó
Elég nagy zűrzavar uralkodott sajtóvonalon. Nem lehetett tudni, melyik lap hiteles, mi várható, mit igazán helyes tenni. Egymásnak olykor ellentmondó hírek keletkeztek, s a volt kommunista párt is mindenféle jókat ígért, mely helyett megtorlást alkalmazott. Muszáj kizökkennem a leírásból. Nem értem meg, hogy utóbb hogyan hihet bárki is annak a közegnek, mely magát a kommunisták utódpártjaként ismeri el. Hányszor kell még lépre menni ahhoz, hogy a hazugság atyát lássa a nemzet a hazugság atyjában?
És most vissza. A Bosnyák téri templomban találkoztam azzal a Szív újsággal 1956-ban, melynek reprintjét majd csak a rendszerváltás után lehetett kinyomtatni. Állítólag Pálos Antal jezsuita a börtönből szabadulása napján állította össze a benne megfogalmazott gondolatokat egy ívnyi terjedelemben, s nyomtatta ki azon frissiben.
56 erkölcse
Szintén vegyes a kép. Bizalom, reménység és hazafias pátosz telítette a szabadságra szomjas nemzetet. Ennek következménye volt, hogy lehetett csakugyan papírdobozt elhelyezni adománygyűjtés céljából a legforgalmasabb helyeken. Senki nem lopta el (vagy nem merte ellopni) az összegyűlt pénzt. Jó volt magyar gyereknek lenni 56 őszén. Nagyon bíztunk a hazafias felbuzdulás nyugati megsegítésében. Amerikától és az ENSZ-től is vártuk a katonai támogatást, a forradalmárok felfegyverzését. Ezt a Szabad Európa rádió időről időre kilátásba is helyezte. S mint csalódtunk, és mekkorát. Akkor még nem tudtuk, hogy Eisenhower elnök azonnal odavetett bennünket a Szu-nak egy újabb világháború kitörésétől való félelmében.
Bíztunk az ENSZ-ben is. De minek. Semmit sem tett. Emlékszem, mindenki É-EN-ESZ-nek ejtette. Később rövidült ENSZ-szé. Mindegy. Gyáva volt az egész világ. Csak a szocialista tábor „segített”. A családból ketten hónapokat tölthettünk az NDK-ban (1957 febr–máj-ig), viszont úgy hírlett, hogy egyik szomszédunk vagonszám küldött gumibotot a forradalom letörésére. Ha így volt, nem köszönöm meg nekik felnőtt fejjel sem.
Az események reménytelenné válásával párhuzamosan kezdett az igaz és a hamis elválni egymástól. Indult a feljelentési hullám, apánkat is szorongatták 56-os kijelentéseiért. Iskolánkban egyik balos gyereket felbujtotta valamelyik gazember, hogy a szemétládában magnót helyezzen el, valamelyik tanárunkat akarták elővenni esetleg elejtett kijelentéséért. Nagy botrány lett belőle.
Sok emberben csalódtam, akik – gondolom többnyire félelemből – teljesen balosként kezdtek viselkedni. Ugye akkor alakult meg a munkásőrség, a pufajkások. Hányan lettek munkásőrök! A passzív rezisztencia kora érkezett el. Nem maradt más eszközünk: Sokan soha nem léptünk be az úttörő mozgalomba, a KISZ-be, a pártba.
Köszönetnyilvánítás
Köszönet jár a pápának, aki többször szót emelt a magyarok igazságos harca mellett. Köszönet mindenkinek, aki megfogalmazta rokonszenvét a forradalomhoz. Elsősorban a francia Camust illeti a köszönet, de később sokan mások is letették voksukat a magyar-ügy mellett. Még oroszok is! Ide e kívánkozik még egy személyes történés. 1957-ben február és május 1.
között lehetőségem volt az NDK-hoz tartozó Keleti-tenger partján,
Heringsdorfban három hónapot eltölteni. Igen kultúrált körülmények
között, érdekes és tartalmas foglalkozásokkal tarkított néhány hónap
volt az. A németek befogadó törődésére, gondoskodó szeretetére máig
szívesen emlékezem, és ugyan most ide írom, de nyilvánosságot érdemelne
köszönetünk az akcióban akkoriban részt vett emberek iránt. Akkor száz
és száz általános iskolás kapott teljes ellátátst, Heringsdorfban,
Kölpinseeben, Zinnowitzban, meg valahol a Harzban is, és ki tudja, még
hány helyen. Odafigyelésükről, precízségükről annyit, hogy hegedűtanár
fogalakozott velem, mert megtudták, hogy zeneiskolába járok.
Mindent összevéve szép volt, rég volt, igaz ügy volt, drága harc volt, sok életet követelt.Mindkét részről voltak túlkapások, de közel sem egyenlő mértékben. A baloldal részéről aránytalanul nagy és kegyetlen megtorlás következett a saját másképp gondolkodó és cselekvő nemzettársak ellen. Ez még akkor is igaz, ha megtörtént: egy-egy falu felháborodott népe elkeseredett dühében élve beszántotta párttitkárát. Nem ez volt ugyanis a jellemző, és kevés ilyen esetről tudunk, a baloldal viszont szervezetten, kimódoltan és kegyetlenül elbánt a jobboldalon állókkal. A forradalmat leverték, ám megbukott vele az igazságügy tekintélye is: a közhatalom gyakorlóit egyre inkább a cinizmus jellemezte (s mi tagadás jellemzi ma is). A sunyiság, a markecoló hajlam, a demagógia, a korrupció, az anarchikus törekvések, a rúgjunk szét mindent és sározzunk be mindenkit gerinctelensége. Isten bocsásson meg mindenkinek, aki vétkesnek bizonyult, s irgalmazzon annak is, aki még nem hajlandó megbékélni, megbocsátani az ellene vétőknek.
Utolsó kommentek