Mickey webnaplója

Nem igazán közzétendő témám a mai, mégis ezzel foglalkozom.
A vécédeszke az egyfajta túlzó ulti-bemondás, mint pl. a fedáksári. De most nem eme elvont értelméről beszélek, hanem a legközönségesebb valóságáról.
Életem során elég sok fajtájával hozott össze a sorsom.
A gyerekkorom deszkája valójában deszka volt, fadeszka. Meglazulása után a csapolásánál becsípődhetett az ember bőre.
A fadeszkák kimentek a divatból, miként
a vállfák (műanyagból készülnek),
a vasúti talpfák (vasbetonból készülnek) és
a szemüvegek is (műanyagból készülnek).
Nevük azonban megmaradt.
A vécédeszkáé is mindazok ellenére, hogy leginkább ez is műanyagportéka.
Hiánya elég szörnyű.
Az embernek eszébe jutnak a tábori szerkezetek, amelyek adott esetben egy-egy vékonyabb fatörzs és kész. Vagy semmi – pl. az általam egykor látogatott kaszárnya „hathengeres”-e (hat wc. egymás mellett).
A vécédeszka hajlamos önmaga feladására, mert vagy a zsanérja törik el, vagy megállíthatatlanul csúszkálni kezd a csészén, esetleg megreped. (A kórházé kifogástalan volt, csak éppen nem arra a csészére szabták. Valahogy a komfortérzékünket napi gyakorisággal irritálta ez a téraránytalanság).   
Végül is miért kerítek ekkora feneket a dolognak?
Mert már annyi ócska deszkát cseréltem ki életemben, hogy megfogadtam: ez volt az utolsó.
Mert ma megadta magát az „utolsó” deszka.
Mert nem is olyan magától értetődő jó minőségű és jó méretű deszkát beszerezni.
Mert előfordult már, hogy alkatrészhiányosan vett deszkánkat vissza kellett vinni a boltba.
Mert túl a hetvennyolcon ráfanyalodtam erre a munkára, korábbi fogadkozásaim ellenére.
Mert rühellem a szerelésüket. A mai munka tehát a legeslegutolsó.
Kellemesen csalódtam.
Megnéztem a szerelési rajzot és öt perc múlva a helyére került az új vécédeszka.
Igaz, hogy a korábbi csonkjától nem is volt könnyű megszabadulni, míg rá nem jöttem a nyitjára.