A buszon persze jobban telik az idő, ha lazítunk. A gyerekek egyike-másika mesélt, vicceket mondott. A felnőttek ennél magvasabb gondolatokat érleltek, ha éppen nem kártyáztak. Így felvetődött pl. Bélapátfalva neve (ha már oda megyünk). A szóelemzést a Bé lapát falva nyerte, pedig kínálkozott még néhány variáns. Nézzük csak:
Adva Bél-apát-falva. Ez nem azt jelenti, hogy megette az elöljáró a belet, hanem olyan falut, mely a Bélkő alatt helyezkedik el (nahógyitsza) és apátság működik benne. Íme néhány megoldási kísérlet kommentár nélkül:
B. él a pátfalva
B. él apát f. alva
Bél a pátfalva
Béla pát falva
Béla, pá, T. falva.
A legkülönösebb, és senki nem gondolt rá, talán eredetileg így írták:
B. Él apád halva.
Mindent összevéve Bélapátfalva megbosszulta elménckedéseinket, mert a templom csak az interneten volt nyitva. Valójában nem. Az internet szerint naponta -tól -ig, valójában igen-igen, de november 1-től március 15-ig nem. Az élvezeteket fokozta, hogy a kulcslyukon át láthatóvá lett az oldalhajó belseje. Megmutattam fényképezőgépemnek, mely automatikusan elzárkózott a felvételkészítéstől. Rájöttem, miért. Ha kevés a fény, egyszerűen nem exponál és kész. Ezek a japánok!!! Ez a Canon?!!!
Azért valamit mégis kínált B.Lapátf. Egy templomhoz vezető lépcsősort, melyet az építő is arra teremtett, hogy csoportképet készítsen segítségével Ernő SJ. Ha sikerül ideplántálnom, be fogom mutatni mimagunkat. Addig is ide írom, hol jártunk még. Nos: a Szalajka-völgyben figyeltük a szilajka pisztrángok lubickolását. Az enyhén emelkedő völgy bennem ősi emlékeket idézett. Jártam itt valaha. A hangok, a csobogók, kisebb vízlépcsők hangja jó kétéves koromból tűnt elő. Apám féléves miskolci kiküldetése idején biztos elhozott ide bennünket. Talán a nyakában vitt, hiszen aprócska voltam. A völgy pedig akkor is már négy kilométeres volt. Most felérve a vízlépcsőhöz, találtam egy fapadot, s hanyatt vágtam magam rajta: „Egedet bámulom, Uram” – fogalmazhattam volna magamban. A szemembe tűnő fenyőlombok játéka, rajzolatai, hintázó mozgásuk ismétlődései a gyenge szélben Pilinszky élményét idézte fel bennem. Ezt látják – mondja ő – a csecsemők a babakocsiban a kert fái alatt. Ezt láttam én is, és próbáltam megörökíteni az elvont alakzatokat fényképen. (Még nem tudom, milyen eredménnyel.) Ennyi kisgyerek-élmény elég volt hozzá, hogy a kenguruban üldögélő másfél éves kis Annát lehozzam a nyakamban Szilvásváradra. Legyen neki is jó napja.
Miskolc. Régóta vágytam megnézni a jezsuiták új fellegvárát, a Fényi gimnáziumot. Nem valamiféle beteges kíváncsiság hajtott, hanem az a felismerés, hogy a XXI. században a korhoz igazodó módon kell kereszténynek lennünk. Úgy véltem, hogy itt valamennyire nyomon követhetem a mai lelki építkezést. Próbáltam jelen lenni a bemutatkozásuk alkalmain, próbáltam magamba szívni tapasztalataikat, és azt hiszem, sikerült.
Együtt van itt lakótelep és a mediterráneum, együtt a munkásőr emléke (aki belelőtt az épülő harangtoronyba) az újkori szerzetesekkel, együtt a külső és belső testedzésre szolgáló terek és a csillagász obszervatórium, az ateista építész, aki templomot álmodik, a fiatal gimnázium, amely nyertes pályázatokat tud maga mögött, amely diákjai eredményesek a sportban, a tudásban. Együtt a reformátusok, ortodoxok és a katolikusok, akik egy azon helyen tarthatnak istentiszteletet, együtt a hegyen épült gimnázium a maga kiterjedt területével s a völgyből felfelé terjeszkedő egyetem, mely egyszer a kerítésnél találja magát szomszédként.
Örültem az elmét kiszolgáló tablóknak, a sokféle ábrázolásnak, vitrinnek, akváriumnak, mindannak a sokszerű hozzáállásnak, amellyel szembesülhettünk itt. Örültem annak, hogy okosan akarják a jót, türelemmel szeretik a nyiladozó ifjúságot. Sok minden elraktározódott bennem ezekből a kezdeményezésekből. Itt legyen elég ennyi. Rajtuk meg legyen az Isten áldása! Beszéltem.
Utolsó kommentek