1. Balhé
Egykor az Albert utca 139. alatt az történt, hogy Gucogi és mi – legalább Békanyúzó
Jabagyel, és Mizáskazáspókosdadás, de lehet, hogy Sanglödi és Danesz is – találtunk egy ócska biciklivázat.
Nagyon ócska lehetett az, amit a Rákosi-korszakban kidobtak. Találásunk
nagyjából egybeesett azzal, hogy
Szilánki bácsi és néni, de inkább a néni, mint a bácsi egy nagyzsebkendőnyi
kertet varázsolt spájz- és vécéablakuk alá a betonudvaron. Ebbe a kertbe
ültettek egy szőlővesszőt, locsolták igen becsületesen és őrizték még inkább
becsületesen. A szúnyogháló mögül lesték, hogyan növekedik a csemete, és elég
zavartalanul növekedik-e. Azt még csak elviselték, hogy gyufaport robbantgattunk, melyet előzetesen szekrénykulcs
lyukába tömtünk, beleillő szöggel lefojtottunk, madzaggal a kétféle fémet
meghurkoltuk, s a zsineget lóbálva falhoz sederítettük a hangicsálás végett. Az
igazi lárma akkor keletkezett, amikor Gucogi a csővázat kinevezte szőlőtőketépő
gépnek, és a kormány körbeforgatásával a villa is elkezdte pörgését. Úgy
látszik a csapágyazásának nem volt semmi baja. Annál inkább Szilágyinénak.
Kisüvöltött a vécéablakon: Guuuuuusztiiiii! Lemeccem a fejedet!!! Kb.
abban a tónusban mondta, mint ma Lendvai Ildikó szokta. Erősítésként odazömült
Szilágyi úr is a spájzablakba, és kontrázott a szúnyoghálón keresztül. Majd
adok én nektek, csibész kölykök, mit képzeltek. Lett erre rikácsolás a házban.
Sorra nyíltak ki az ablakok. Hogy lehet
így beszélni a gyerekekkel! Nem veszik észre, hogy csak játszanak! Csak
tréfálnak. Dehogy tépik ki azt a növényt. Csak azt lesik, maguk hogyan
reagálnak. Vén hülyék! Nem szégyenlik magukat. Ki hallott már ilyet! Addig ment
té s tova a beszéd, a „bezzeg az én időmben” – „ezek a mai kölykök” s az
ellenszövegek a fentebbi hangsúlyokkal, hogy Szilágyi úr megelégelte a lármát,
és azt üzente mindenkinek: Na, ebből elegem van. Tőlem most már akár bele is
sz.-hatnak az ágyásba. Mire az emeletről egy hang: – Minél többen... Hát így
csillapodott le a piszlicsáré ügy, mely erősen hasonlított hangvételében a mai
parlamenti dumákra. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy elfogult vagyok a srégvizavi alattunk lakó Szilágyiékra,
hadd tegyem klasszikusan árnyalttá a róluk írtakat. Egyik gyerekrokonuk, a
nálunk 1-2 évvel idősebb F. Gáborka arról volt ismert, hogy megette a
kecskedrazsét. Meg is veregették a vállát mondván: Jó katona lesz belőle. Mégse
gondold, hogy olyan hitvány pofák
voltak ők. Az úr pl. kiválóan játszott harmóniumon. Igazán szívesen hallgattam,
ha rajtakaptam a zenélésen. A történetke pedig azt igazolhatja, hogy a demokrácia végül is ellenáll a
még oly szépnek látszó diktatórikus törekvéseknek is.
2. Szellemidézés
Valaha Tóth bácsi volt nyikorgós falépcsőházas épületünk
házmestere, vicéje, takarító személyzete, pipázó kapadohányosa, aki macskát
nyúzott, hogy dohányzacskóhoz
jusson, s aki álmélkodva vette tudomásul, hogy lám ez a gyerek – ez én voltam –
zsinórírással bír írni. Ezen meg én álmélkodtam el, mert a kötött betűket már
ismertem (tehát 1954. tavasza lehetett), de soha nem találtam volna ki, hogy ez zsinórírás. Szóval Tóth bácsi
amolyan mindenes volt a házban. A kertet is ő gondozta. Kőlali Huhika (Kőhalmi
Zsuzsika) pedig, aki selypes kislányka volt, odaállt mellé és megkérdezte: Tógá
micsinyá, kapááá? Miért, miért nem, úgy értettük, (ahogy akartuk): Tógá (tóth
bácsi), micsinyá kakááá? És jót röhögtünk anális poénünkön, Tó bán és Huhikán.
De nem ezért kezdtem vele foglalkozni, hogy ezeket elmondjam, hanem azért, mert rendesen ivott is az
öreg, és akkor egy másik emberré
vált. Talán – mint Huck apjának – a delírium az agyára ment. Mert történt
egyszer, hogy a mindig homályos lépcsőházban
a falépcsőket maszatolta mindig poshadt szagú felmosórongyával, talán épp ott
ahol Bundics úr az ötkilós kalapácsnak az ügyeletes vándorpatkány fejére való
pottyantásával sikeresen pontot tett eme űzött állat életének a végére, és ott,
ahol a pipa füstje csak még sejtelmesebbé tette az árnyakat. Egyszer csak
(plötzlich) néhány gyerek ezt mondta síri hangon: Mi vagyunk a szellemek,
jönnek a szellemek, itt vannak a szellemek. Az öreg berezelt, de annyira azért
magánál volt, hogy lejöjjön az
első emeletre. Becsengetett, és panaszolkodott apánknak:
– Doktor úr! (így titulálta apánkat, merthogy jogi
doktorátusa volt) – Azt mondták nekem a gyerekekek, hogy jönnek a szellemek!
– És maga elhitte? – tromfolt apánk.
Tóbá csak nézett maga elé, mert maga se tudta, ijesztgették-e, avagy tényleg
itt vannak a szellemek.
Végül is a történet nem túlságosan jelentős, de amikor kirendelt
provokatőrök géppisztolysorozattal próbálják lerombolni fővárosunk egyik
büszkeségét, az egyébként mindig jól őrzött rendőrpalotát, akkor én is
megkérdeztem a hírt véve: ti átláttok-e a szitán, vagy hat-e a média által
terjesztett kábítószer, és elhiszitek, hogy itt jártak a szellemek?
Utolsó kommentek