Mickey webnaplója

Egy gyönyörű mondatra találtam Korzenszkynél: ...úgy voltam, mint az indián – írja –, aki az autóból kiszállva leült az árok szélére semmit sem csinálva. „Várom, hogy utolérjen a lelkem...” Azért is ismerős ez a gondolat, mert ha úgy adódik, hogy száguldoznom kell vidék és Budapest között, hazatérvén nekem is időbe telik, mire a lelkem utolér. Én azért egy kis „tüzes víz”-zel siettettem ezt a lemaradást. Azt hiszem, ez sofőrök között tipikus. Egy kupica gyors agyszétspriccelő, stresszoldó valami.  
A vadászat, hadászat, halászat, bármilyen egy pontra koncentrálás jellegzetesen férfi tevékenység. Ilyen a korrektúrázás is. Csak a meggyőződés van, hogy rossz a szöveg, és ki kell javítani. A szövegnek viszont minden vonatkozására figyelni kell. A betűkihagyásokra, betűtöbbszörözésekre, a mondat értelmének meglétére, a megfogalmazás világosságára, a tördelés formáira, a betűnagyságra, a futófejléc szövegére, a lábjegyzetek sorszámára, az adatok helyességére.
Nemrég magam korrigáltam egy jezsuitatörténeti könyvet, melyben két pápa neve tévesen szerepelt. Ha még alaposabb lettem volna, ezeknek a neveknek a lexikonban utána mehettem volna. De akad más példa is. Prohászka püspökké szentelése karácsony táján volt. A korabeli cikkekben tévesen dec. 24. szerepel. Ettől kezdve mindenki tévesen hivatkozik a dologra. Schütz Antal is. Pedig a dokumentumokból kiderül: Dec. 21-én szenteltettek többen is, így Prohászka Ottokár is.
Na tehát. A korrektor munkája azért fontos, mert tökéletességre tör, miközben tudja, hogy ez csak egy eszmény, melyhez csak közelít. Mégis fontos, mert különben tudásunk el-elbizonytalanodik, slampossá válik.