Mickey webnaplója

Varnus X. így adomázik: A legendásan botfülű angol karmesterrel, Sir Thomas Beechammel esett meg. Az öregúr az egyik amerikai zenekarral próbálva egyszerre csak üvöltözni kezdett: – A második harsona tűrhetetlenül hamis! Az első harsonás meglepetten válaszolt: – De uram, hiszen a második harsonás még meg sem érkezett a próbára! Beecham bosszúsan rámordult: – Nem baj! Ha majd megjön, mondják meg neki, hogy hamisan játszott! Hazudott-e Beecham? – kérdem most már én? Nem, mert nyilvánvalóan tévedett, s ezt nyilvánvalóan tagadta, miközben tudta a zenekarról, hogy tudják, hogy most már ő is tudja, a valóság mégis az, hogy a harsonás ott se volt. A humor felülírta ebben az esetben a lódítást. *** Az előző sztorit olvastam, s dolgozott bennem, ráadásul szerettem volna megosztani veled (veletek), de reggel óta másról kívántam írni, mely csak érintőleges a fenti történettel. És ettől kezdve elborul a blog-ég, mert reggel Fábryt elkapták a tévé mindenféle függetlenségtől független újságírói, és próbálták össztűz alatt tartani. Ám Fábry sem volt rest, a magyar mesehősök találékonyságával beszélt folyamatosan ugyanakkora hangerővel, mint az őt lejáratni kívánó stáb. (N.b. Verebes szinte végig hallgatott.) F. kb. azt mondta, hogy az ország balik fele 89-ben széthordta, amit lehetett, s tette ezt kapcsolati tőkéje alapján a többieket a buliból kirekesztve. Verebesnek pedig pacekba azt mondta, hogy konok rendszerességgel próbálta megalázni Orbánt, akit ő (mármint Fábry, nagyon jó képességű embernek tart). Mondanivalója abban csúcsosodott ki, hogy a nyilvánvaló hazugságdömping nem az az alap, melyre országot lehet építeni. S mert hazug vezetőjétől nem határolódott el pártja, ezért lehetetlenítette el magát az is, mégpedig végzetesen. Ezért valóban menniük kell. Mert mindenki belátja, hogy lopni, rabolni ellenkezik valamennyi emberi normával. Mégis másfél évtizede cipeli magában annak a felismerését: a privatizálás valójában a közjavak elhordása volt. Azaz tolvajlás. Azért az, mert titokban történt: az élcsapat tagjai kötöttek maguk között külön alkut. Az ország zöme közelébe se fért ezeknek a javaknak, érdekeltségeknek. Tovább tűnődöm. A nem titkos lopás, a rablás. Ez erőszakkal történik több-kevesebb nyilvánossággal. (legalább a sértett és a rabló vannak jelen) A demokrácia elrablási kísérlete történt október 23-án. Megszámlálhatatlanul sok felvétel készült a brutalitásról, melyet senki nem tud kimagyarázni, meg nem történtté tenni. Ahogyan az eltulajdonlás tetteket tekintve tehát kétféle, ugyanúgy ez az emberi nyomorúság a szavak területén is létezik: Az elsőhöz hasonló a pletyka, mikor titkon ellopom a másik jó hírnevét. Attól tolvajlás ez, hogy az illető nem tud védekezni, mert nincs jelen. Tele van vele a sajtó és a pártpropaganda. De létezik a másik fajtája is, a nyílt rágalmazás. Amikor tudván tudom, hogy nincs igazam, mégis kitartóan rosszat kiabálok a másikra. Gondoljunk csak a választási kutyakomédiára. Milyen érdekes a párhuzam a szavak és a tettek között. Magam eközben minden megtörtént nyomorúság ellenére vágyom rá, hogy eljöjjön az az idő, amikor valahogyan mégis sikerül közmegegyezésre találni meghasonlott társadalmunknak, és felismerni: Akiben bármiféle kis tisztességcsíra van, együtt kell működjön a tőle különbözővel a közjó megteremtésében, szolgálatában, felépítésében, ápolásában, művelésében, kultúrájában. Minden más zsákutca.