Semmi se válik igazzá attól, hogy le van írva. (Legyen ez a XX. számú mickeyáda.)
Mert mit is olvastam. Valamikor régen azt, hogy Yehudi
Menuhin szerint Bach zenéjét könnyű fütyülni.
Más alkalommal megállt bennem az ütő. Debussytől idézi
valaki: Bach olyan zenéket írt, melyeket egyáltalán nem lehet fütyülni.
Lám. Lám. Hát fütyülök rájuk.
1. Ma kézbe kaptam Hegedűs Endre zongoraművész könnyen olvasható könyvecskéjét, mely tulajdonképpen egy vele készült interjúsorozat papírra merevített változata. Szól erről-arról. Az ő „megmondó embere” Hans Bülow zeneművész, aki imigyen szóla: „Kezdetben vala a ritmus.” Addig igaz csak, hogy kezdetben vala. Mélységesen egyetértek vele, folytatja Hegedűs. Nos, mélységesen nem értek egyet vele – mondom én. Miért éppen a ritmus? Miért nem a dallam? De miért is a dallam, miért is akármelyik. Miért régebbi a fakopáncs fatörzsveregető ritmusa, mint a feketerigó éneke. Miért? Ki a megmondhatója, hogy a szél gerjesztette erdősusogás -zúgás felhangjai, az ember kifeszített pofáján arcbőrének avagy éppenséggel fogainak pöckölgetése különféle nagyságú hangűrök mellett később volt-e, mint a bordacsontokon végighúzott fadarab ütemes kattogása? Maradjunk abban, hogy egyik se. Egyszerre voltak, mint a megtestesült ember lelke, a lelkesült ember teste. A zene elemeinek nincs prioritása. Egyszerre alkotják a zenét. Persze a jazz-ben a ritmus dominál, de pl. Mahlernél nemritkán a dallam.
2. Olvasom megszakításokkal az előzőnél lényegesen nyögvenyelősebb
Solohov-könyvet: Még nem jutottam a végére, így nem tudom, ő maga is ilyen-olyan
ordas eszmék játékszerének tekinti-e az embert, vagy csak az érzékeny ember
finom rezdülésével rögzíti, amit tapasztal. Mindenesetre gyanús, hogy van némi
propaganda íze. Mit olvasok? Pl. azt, hogy a vörös Miska Kosevoj szabad
elvonulást ígér a falubeli Petro Melehovnak és társainak, majd lepuffantja. A
fehérek, a vörösök taktikája ugyanaz: A foglyokat az erdőn keresztül hajtják, s
alkalmas helyen kivégzik. Olykor megkínzásuk után, vagy éppen halálra kínozva.
Több ízben sugallják a harcoló felek megmondó emberei, hogy irgalmatlanok
legyenek az ellenséggel. Egyet idézek közülük: „Lelepleztük, a kulákot, hogy
ellenünk mesterkedik? Minden teketória nélkül falhoz állítani…Vagy ők minket,
vagy mi őket!” Megjegyzem, hogy a kozákok (a fehérek is és a vörösök is) mind
vallásos ismeretekkel rendelkeztek.
A Csendes Don világa, alapvetően mégis az irgalmatlanság világa.
Sajnos máig nagyon hangosan benne van a világ valóságában a kíméletlenség. (Ld.
háborúk, harc a pénzért, harcok a médiában).
Ha az írók követésre méltóként kínálják az irgalmatlanságot,
cinkosai ennek az ördögi körnek. Ha elítélendő magatartásként, az már más. De
vajon igaz emberek-e az írók, avagy sokuk megfizetett propagandista? Nagy a
felelősségük. Mert máig folyik a harc az ég és a föld között. Az ártatlanok és
az erőszakosak között. A védtelenek és a hatalom megszállottjai között. Nem
vitás, mi lesz a vége, de hogy az mikor lesz, s addig mi lesz?
Utolsó kommentek