Reggel óta várok arra,
hogy
elkövetkezzen a 333. blogbejegyzés. Mert 1955-ben kezdtem szolfézsra járni. A
Kodály-módszert tanította a szépséges Csengő Lujza nevű fiatal szolfézstanár.
Két kézzel mutogatta a kétfelé vágott csoportnak a szolmizációs jeleket, s
emelte engedte karját attól függően,
hogy
alacsonynak vagy magasabbnak találta az intonációt a kelletéhez képest. Mi
pedig énekeltük és figyeltünk egymásra,
hogy
szépen, tisztán szólaljon meg az alkalmi kompozíció. Máig hálás vagyok a tanár
úrnak, akivel soha életemben nem találkoztam.
Szorgalmasan vettük a híressé vált 333 olvasógyakorlat
kicsiknek szóló fejlesztő etűdkéit is. Annyira bennem él a módszer, az élmény,
hogy ide írhatom – több mint fél
évszázad eltelte után
– szolmizációs
jegyekkel az egyik – az első oldalon található – gyakorlatot ritmusban.
d d dr d
/ r r rd r
/ d d dr d / rdrr d. Hogyne írhatnám ide, mikor még most is a fülembe cseng
leányhangon és raccsolva az egész.
Jó volt a szolfézsórán létezni. Tudom, hihetetlenül hangzik
ez ma a tömény ellenpropagandától hangos világban.
Utolsó kommentek