Egy biztos, mérhetetlenül unom, és évtized óta tartó velünk való kísérletezésként viselem el ezt az eseménysorozatot, ami talán erről szól: Mekkora zajterhelést visel el a helyi népesség lázadás, életveszélyes fenyegetések és tüntetés nélkül?
Igazán sose sikerült megkedvelnem, noha játszott ott az Illés, idén az LGT, fellépett néhány olyan banda is, akiket szerettem egykor hallgatni. Azt is tudom, hogy a béke szigete néhány egyházi személy sátras jelenléte, de igazán nem erről szól a sziget. Inkább olyasvalamiről: itt minden következmény nélkül kidühöngheted magadat. Nincs szülői felügyelet. Egyéb is alig. Mert igaz, hogy beszélnek komolyzenei blokkról, de mellette egyik évben a tévé egyenes adásban közvetítette a sárban birkózás lélekemelő valóságát. Magam egyik évben kit kerékpároztam a „sziget” utáni szigeten. A látvány felejthetetlen volt. A tájkép csata után az ott látottakhoz képest idilli csendélet. Még akkora szemétheggyel nem találkoztam korábban. Hát ennyit a kulturális fesztiválról.
Már 1991-ben idegesített a rosszul lokalizált zaj. Ha déli szél fújt, egyenes adásban élvezhettük úgy éjfél után fél kettő tájban a Ne pofázzatok bele a dolgaimba szövegű szuperprodukciót társaival együtt. Olykor nem volt teljesen világos előttem, aki a mikrofonnál zajong: most éppen rosszulléttel küzdve hány-e valójában, avagy énekel?
Tehát úgy hiányzik a Pepsi-sziget nekem, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.
Valamikor pedig hívtak oda dolgozni. Talán 1992-ben telefonált rám egyik nőismerősöm – akivel együtt jártunk munkanélküliségünk idején egy menedzsertanfolyamra –, hogy talált egy jó munkát. A szigetre hívják óvszert árusítani. De több emberre volna szükség. Gyere – invitált –, jól fizetnek.
Nem mentem.
Utolsó kommentek