Mickey webnaplója

Isten teremtette a gyűszűvirágot. Hengeres tölcsérformájú szirmoktól ölelt bibe és porzó lakik benne, meg némi nektár is mézesmadzagnak a méh számára. Ugyancsak az Isten teremtette a méhet is. Kefécskékkel a lábán. Azért adott neki szívó szájszervet, hogy a nektárt képes legyen kiszippantani vele. Azért adott neki szőrös lábacskát, hogy a virágport felvegye. Azért tette ragadóssá a pollent az Isten, hogy a méh lábához jobban ragadjon, mint a portokhoz. Azért tette még ragadósabbá a bibeszemölcsöt, hogy a kefécskéről eredménnyel átkerüljön a pollenszem a bibeszálra. És ezzel kész a körforgalom.
Most már, ha a kecske le nem legeli, ha a turista bakancs el nem tapossa, ha a jégeső el nem veri, ha a bokáig érő pocsolya meg nem fullasztja, ha a villám nem csap bele, ha a nap nem szikkasztja csontszárazra a mikrokörnyezetet, a talajt, akkor jó esélye van a létet rejtő magnak arra, hogy belőle újabb gyűszűvirág keletkezzen.
Persze lehet ilyeneket mondani, hogy az összes kihalt méh és darázsfajták azért pusztultak ki, mert nem fértek a gyűszűbe, mert simára borotvált lábuk volt, mert nem szerették a nektárt, mert ...
És azt is lehet mondani, hogy az összes nem méretes hengerré kunkorodó, túl rövid, alig ragadós, bibéjű, nem megfelelő konzisztenciájú pollent termelő portokkal rendelkező gyűszűvirágfaj elpusztult, mert képtelen volt szaporodását megoldani...
Ilyet is lehet mondani. A létért való küzdelem ideája sok mindent kibír.
Mégis érdekes ez, mert egyszerre kellett mindezeknek a megfeleléseknek kialakulni, különben a szimbiózis egyik tagja se élte volna túl.
Hiába fejlődött volna ki a mostani méretű virág százezer évvel ezelőtt, ha csak 50 000 évvel ezelőtt kapott volna hozzá megfelelő méretűre fejlesztett méhet.