2) Elméláztam mise alatt arról is, hogy mennyire nem éljük azt, amit mondunk, s azt sem, amit cselekszünk. Nem kellene változtatni a szövegeken, liturgikus mozdulatokon?
Van egy jezsuita anekdota, mely arról szól, hogy abban az időben, amikor még ostorozták magukat a szerzetesek, de már létezett tudományként a pszichológia, jelentkezett az egyik külföldi rendházba egy amerikai pszichológus. Jezsuita kívánt lenni. Amikor eljött az ostorozás ideje, a többiek diszciplínával verték magukat, ez meg egy párnát püfölt előszeretettel, és nem a saját hátát. Nem is lett belőle soha jezsuita.
Nos, amikor eljön a mea culpa ideje, lagymatagon érintgetjük a mellünket, nem is mindenki a bánatunk jeleként. Ez az érintgetés arra utalhat, hogy bűn nélküliek vagyunk, vagy arra hogy komolytalan a bánatunk. Érdekes módon annál a résznél, amikor azt mondjuk: Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit! Szintén mellünket érintgetjük, (nálunk így szokták) de rosszul időzítve, mert inkább az ezt követő irgalmazz nekünk alatt kellene, de mi már az Isten Báránya alatt tesszük, amikor értelme sincs. Tehát szó sincs itt mellünk igazi veregetéséről bánatunk kifejezésére.
És a szövegek. Alleluja, mondjuk, és nem bújunk ki a bőrünkből. Sanctuskor még hozzátesszük: Hozsanna a magasságban! Ez olyan, mintha géphangon szavalnánk a Nemzeti dalt, vagy monoton egykedvűséggel énekelnénk: Sej-haj, dínom-dánom, húzzad muzsikásom. Vagy ezt: ihaj, csuhaj, ripityom, vagy ingyom-bingyom táliber, tutáliber máliber galambocska. Stb. Nem muszáj lelkesedni, de akkor minek ilyeneket fogalmazni. Nem válna inkább vérünkké az olyan temperamentumban megkomponált szöveg, amilyenek mi vagyunk? Őszintén fejezne ki bennünket, s mi is őszintébben tudnánk vele azonosulni.
Utolsó kommentek