Az első: Amikor a miniszterelnöki hivatal tanácsosa voltam, megkaptam a huszonöt éves szolgálatra járó jubileumi pénzt. Majd Hornék kirúgtak bennünket, és mivel hiányzott effektíve vagy százegynéhány nap, vissza is vették az összeget. Levonták a járandóságomból. Sokáig, szinte máig ott szunnyadt bennem: el kellene helyezkedni – legalább rövid időre – a közigazgatásban bárhol, hogy meglegyen a közszolgálatban töltött 25 év. Ám ez sose sikerült, s most már nyugodtan törölhetem agyamból ebbéli óhajomat, mivel nyugdíjba mentem. Bár elvileg lehetne így is … talán … minek …
A második két részből áll:
Legalább tizenöt éve szolgál a BRAUN villanyborotvám. Azóta szitát cseréltem, de megint kezdett lehervadni a teljesítménye. Azt írja az okos műszaki leírás, hogy másfél évente illik cserélni a szitát és a rezgőkést. A szita utoljára 3200 ft volt, és nem értette az eladó szakember, hogy miért csak szitát cserélek. Mert csak az lyukadt ki – mondtam én. A vágóélek nem törtek össze. Fejcsóválása azt jelentette: Furcsa egy manus vagy te, elhozod az olló felét köszörültetni, és azt hiszed, az egész olló jó lesz tőle.
Mindegy. Elboldogultam a felemás megoldással egy darabig. Karácsonyra újabb Braun-borotvám lett (Márkahűség oh). Igaz, hogy ez kínai, az előző meg nem biztos, hogy kínai volt. Mindenesetre 5000 ft körüli az ára tokkal, vonóval. A kések cseréje alighanem hasonló összeg volna azzal a rizikóval, hogy valóban a megfelelő méretű alkatrészt vettem, valóban sikeresen szerelem össze a készülékre, mert ez az ár nem tartalmazza a szervizszolgáltatás költségét.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy a réginek az akkuja is kikészült. (Az akkunak csak annyi értelme van, hogy cordless módon is használhatom a ketyerét.) Hogyne tette volna, egy akku élettartama általában öt év. Borotvám pedig, mint említettem kb. 15 éves. Most csipkerózsika álmát alussza szekrényemben, mert kidobni persze sajnálom, használni meg nem akarom. Hátha eljön egy oly kor, mely olcsó alkatrészeket hoz magával. Ha mindez megvalósul, esküszöm, hogy kicserélem régi borotvám rezgőkését is, és két borotvával fogom lelegeltetni borostámat a fejemről.
– Karácsonyra visszakerültek hozzánk azok a fotók, melyeket sógorom készített, s melyeken zömmel mi volnánk. Én és a családom. Talán természetes az a fajta önzés, melynek hatására szinte mindenki saját magát szeretné felismerni először a képeken. Csak aztán a többieket. Mindenkit felismertem. Mind sokkal fiatalabbak voltak. A nagyok még kicsik, az öregek még fiatalok stb. Pl. én fele akkora voltam széltében, mint most. Csak a magasságom stimmel. A meglepő mégsem ez, hanem hogy akkoriban is tisztában voltam vele: fogynom kéne, mert kövér vagyok. Nem most kellene nézegetnem egykor volt magamat, hanem akkor kellett volna nézegetnem mostani magamat, hogy intő jelként tudatosodjon, vissza kell fognom kulináris hajlandóságomat, hogy mégse legyek olyan, mint amilyen lettem. Ámde ha akkor visszafogom magam, sose lettem volna ilyen dagadt, s akkor kép se készülhetett volna, amely figyelmeztette volna egykori magamat, hogy koplaljak. Ráadásul eleve nem készülhet el olyan jövőbeli kép, amelyet a múltban nézegethetek.
Más megoldást kell találni.
A más megoldásról pedig nem írni kell. Ezért most itt abbahagyom.
Utolsó kommentek