Mickey webnaplója

Gyerekkoromban hegedülni tanultam. Röviden beszámolok néhány érdekességéről.
1. Vonó.
A vonó legalább három részből áll. Egy homorúra kiképzett keményfapálcából, melynek a vége kifejezetten kényes horogban (csúcs) végződik, a gyantázott lószőrből, és a kápából.
A fáról nem kell sokat tudni. Korábban ívben hajolt meg a kifeszített lószőrhöz képest, mint az íjak esetén látni. De a csúcs felé haladva olyannyira elhalkult a játéklehetőség, hogy idővel más megoldás után néztek. A vonó fája a faanyag hosszmetszetét követi, szálirányú. Ám a végén található csúcs ehhez képest 90 fokos fordulatot vesz. De nem követi a fa erezetének irányát, hiszen egy darabból van kifaragva. Emiatt elég, ha csúccsal lefelé leejted, könnyen eltörik itt a vonó. Többé sose lesz olyan mértékben terhelhető, mint korábban. Ragaszthatod, cérnával erősítgetheted. Vége. Egyszer így jártam magam is. Mennyi drukkot álltam ki, hogy házilag javított vonóm hibáját ne vegyék észre. Sok pénzbe került az már akkor is.
A lószőrről sok írnivalóm nincs. Van fehér, ez általánosabb, s fekete. Ez ritkább. Sok bajom nem volt a fehér szőrökkel. Gyantáztam, használtam, ahogy kopott, úgy kezdte hullatni szálanként magát. Mikor kevés maradt, el kellett vinni a vonót a mesterhez szőröztetni. Egyszer fekete szőrt rakott a vonóra. Mégsem a színével volt bajom. Ez a szőr lóhugy szagú volt. Akármit csináltam vele, benne maradt a szag. Lehet, hogy más nem érezte, az én orrom elég kényes volt a szagokra, mindvégig éreztem. Elvileg minden farokszőr „illatos”, hiszen nagyon közel van ahhoz, hogy ló rendszeresen „lelocsolja”. Feltehetően tesznek valamit vele, mert más vonókon nem éreztem ezt a bioillatot.
Kápa
Az értelmező szótár háromféle kápát ismer: 1. nyeregkápa, 2. a lólengéshez használt eszköz két, fából készült félköríve, 3. A vonó alsó része. Utóbbiról kívánok értekezni. Kezdem azzal, hogy melyik a vonó alsó része, az attól függ, hogy a csúcsát helyezem lejjebb, vagy a kápát. A kápa az a szerkezet, amelyik egy csavarmenettel a húrfeszítést oldja meg, és amelynél fogva tartja kezében a vonót a hegedűs. Kisujjával kitámaszt a csavaros részen, hüvelykjével befog a fa és a lószőr közé, a többit pedig kényelmesen elhelyezi kissé ellentámasztva a hüvelyknek velük. Ha ilyen frappánsan-elegánsan kézbekapta a vonót, úgyszólván gyerekjáték végigsiklatni a húrokon.
Ha
– nem ideges a hegedűs, mert akkor könnyen átviszi kézremegését a vonózásra és a zenének annyi.
– megtanult szépen váltani. Ez egy roppant kényes művelet. Arról szól, hogy zökkenőmentes legyen a vonó irányváltása. Ehhez roppant hajlékony csuklóra és kifinomult érzékre van szükség. Miért? Képzeljük el a vonózás fizikáját. Karunk derékszögben áll kb. a vonóhoz képest. A gyantás vonó dörzsdöli a húrt, ezzel kelt hangot. A kar adja a súrlódáshoz az erőt. Belátható, minél messzebb van a vonó érintkezési pontja a karomtól, annál nagyobb erőt kell kifejteni ahhoz, hogy a hangerősség ne változzon. Legtávolabb értelemszerűen a csúcsnál van a karom ettől a ponttól. Alig tudom tartani a megfelelő hangerősséget. A kápánál pedig a legapróbb rezdülés is erős dinamikai változást eredményez, mert kezem erőkifejtése sokkal eredményesebb dinamikai változást hoz. Ilyenkor egy „nyekkenő” hang keletkezhet. Ezt kell kordában elkerülni, ráadásul a vonó sebességét nullára redukálva irányt változtatni és folytatni a hangképzést.
Hát ez a váltás. Érdekes zenekritikai megfigyelés: Yehudi Menuhin váltásai is rendre észrevehetők voltak. A legnagyobb név volt a szakmában – rá jellemző stílusjegyként –, tőle elfogadták. Tőlem, legkisebb lévén a szakmai előkészületekben – nem. Tanárnőm periodikusan ismételgette: Váltás, Miklós váltás! Én meg váltottam. Középiskolás koromtól kezdve már nem jártam hegedülni.
2. A hegedű
A hegedű négy méretben készül. Negyedes, feles, háromnegyedes és egésznek mondott felnőtt méretben. Első hangszerem ékszerhez hasonlított. Vadonatúj jószág volt, a Szegedi Hangszergyár terméke. Azóta a gyár sincs meg, ahol pianínót is készítettek, de mert soha nem tudták a faanyag minőségét garantálni, a versenytársak leírták hamar a magyar terméket. A Rákosi-korszakban az iskola tulajdonát képező hegedűcskét ingyen bocsátották rendelkezésemre. Kár hogy kinőttem, többé sose volt ilyen szép hangszerem. Kölcsön kaptunk feleset, és háromnegyedeset. Hanem „egész” méretű hegedűje nem lévén az iskolának, nekünk kellett gondoskodni róla. Ajándékba kaptam is egyet. Valaki összetört régi hegedűből enyvezte össze, vagy negyven darabból állt, a sok ragasztás miatt hangja csökött volt. Emlékszem, a tanárnő nem volt tőle elragadtatva. Azt mondta: fiam, ez még szivardoboznak is rossz. Hát ezen szivaroztam az utolsó tanévben.
3. A darabok. Szerettem a dallamos tanulnivalókat. Nem szerettem skálázni. Emlékszem, egyszer egy népdalt interpretáltam. Sótlanul. Fehér László lovat lopott... Akkor még nem ismertem Andrásfalvy Bertalan előadását a balladaéneklésről. Ahogyan a fiatal menyecske nem tudta beleélni magát a ballada kínjaiba, én se a lovat lopó Fehér László lelkivilágába. Olyan is lett a megszólaló népdal az én reszelésemben.
A zongoristák darálója a Czerny-etűdök sora volt annak idején. A hegedűsök se maradtak híján az ujjgyakorlatoknak. A hegedűsök Czerny-je a Sevcsik volt. Még ízetlenebb, sótlanabb etűdök voltak ezek. Talán azért erőltették őket, hátha valamelyik gyerek úgy megutálja a hangszerét, hogy abbahagyja.
Én abbahagytam. Még megvettem egy kottát, s megtanultam belőle Vivaldi a-moll koncertjét, mert az nagyon tetszett. Ez volt a legtöbb, amire vittem hegedűmmel. Igaz ugyan, hogy legszebb élményeim nem a szóló hegedüléshez, hanem a zenekari muzsikáláshoz kötődnek. El kell képzelni hozzá a Kádári megtorlás időszakát. Oberfrank Géza akkor készült karmesternek. Megkapott bennünket is, szervezzen zenekart a tanulókból. Szervezett. Sokféle klasszikust és mai zenét is játszottunk. Haydnt, Mozartot, Händelt többek között. Utóbbi mester két rövid zenekari darabja szerepelt műsorunkon. A Messiás rövid zenekari nyitánya és a pastoraléja. Mindkettő csaknem megkönnyeztette kiskamasz magamat. A nyitány játéka alatt az fogott meg, hogy egy teljes hangzás pici, de kihagyhatatlanul fontos része vagyok. Benne ülök a hangzásban, s túlszárnyalom önmagamat. Mindenki ezt produkálja, mert a szólamok külön-külön nem adják ki azt, amit együtt tudunk. Jó volt ott lenni. Miképpen Péternek is a színeváltozás helyszínén, ahol sátrat akart építeni Illésnek, Mózesnek és Jézusnak. A másik a pastorale. Megfogott a zene transzcendenciája. Egy kilencnyolcados olasz pásztordalra emlékeztető idill, tényleg a pásztorok imádását hordozta a zene nyelvén. Ebben a közegben védelmet éreztem az engem körbevevő ateista tenger nyomásával szemben.
Megértem mindazok életkiteljesítő örömét, akik rendszeresen zenekarban játszanak. Folyamatos jam session az életük. Az enyém is az volt rövid időkre. Megértem a mesebeli tücsköt, aki folyton csak hegedült, szemben a hangyával, aki egész életét robotolásban töltötte. Megértem továbbá mindazokat a festőket, és moindenféle egyéb művészeket, alkotókat, akik egész életükben azt művelik, amit szeretnek, és miközben alkotnak, megélnek belőle, és esetleg még másokat is képesek eltartani.