Ha már így kiadtam zenei múltamat, befejezem a kottákkal. A kottaírás eléggé új keletű. Minden lényeges lejegyezhető a klasszikus zenében felhasznált skálákba illeszthető hangokból (kvintkör), a magasság, a ritmus, a szünetek, még az előadás módja is valamelyest.  Sőt a glissandót, a csúszást is lehet jelölni, de külön jele van az üveghangoknak, a vonásnemeknek, és nyilván minden hangszer specialitásához igazodik a lejegyzés módja.
Azt hiszem, Leo Slezak írta le valahol, hogy a trombitát tanuló jegyezni kezdte, amit a tanár előadott. Ilyeneket írt: Tratamm, tammmretatatamm tamm tamm ... A marha! Volt L. S. szőnyeg alá nem söpört véleménye.
Magam hegedültem, szokásosan hát minden dallam egymás utáni hangokból állt, a kettősfogások, ritkán előforduló hármas- négyeshangzatok kivételével. Nem így a zongoristák. Ők mindent két, egymás alatt elhelyezett kottából olvasnak párhuzamosan. De ennél is komplikáltabb az orgonista élete, aki a pedálok miatt legalább három sor kottát olvas, és játssza le, amit ott talál. Ennél csak a karmester élete nehezebb, akinek a nagyzenekar partitúráját illik tudni mind horizontálisan, mind vertikálisan áttekinteni. Benne meg kell szólalnia az egész zenekari hangzásnak. Kodály ezt komolyan feladatául tűzi mindenkinek, aki a dirigensi pályával kacérkodik. Persze azért nem ennyire rossz a helyzet. A karmesternek nem kell, pl. interpretálnia az olvasottakat. Elég, ha mérgelődik, amikor nincsenek együtt a szólamok, vagy amikor hamis hangokkal találkozik.
Hogy min mérgelődik a karmester, legyen az ő baja. Én azon mérgelődöm, hogy nemcsak hogy nem tudok két sorban kottát olvasni, a gyermekkorban megszokott G-kulcsban (violinkulcs) való kottaolvasás miatt egész életem során sem sikerült megbarátkoznom a basszuskulccsal, márpedig a vagy ötven éve elő-előforduló karéneklések alkalmával mindig a basszus szólamhoz volt és van szerencsém. Ilyenkor azzal kell kezdenem a kottaolvasást, hogy átteszem agyamban a látottakat G-kulcsba. Azaz úgy tekintem, hogy a látott kotta valamennyi hangjegyére a két hanggal lejjebb induló dúrskála hangviszonyai (skálában elfoglalt helyük magasságviszonyai) érvényesek. Tehát ami F-kulcsban F hang, az G-kulcsban D hang. Az F-dúrt D-dúrként veszem tudomásul olvasástechnikailag, és most, itt nem megyek bele abba, hogy a módosítójelek rendszerének torzulásait hogy kell kivédeni. Az már túl bonyolult. Azt vélem, hogy én már ezzel a csököttséggel fogok kimúlni. Nekem az F-kulcs nem fog szuverénként soha létezni, és zongorakottát is csak akkor fogok tudni helyesen olvasni, ha 90 fokkal jobbra döntöm a fejemet, hogy jobb szemmel a basszus sort, bal szemmel pedig a felette állót olvassam. Ez pedig sose lesz így eredendő nyaki meszesedésem miatt. A kedves olvasót pedig nyugodt szívvel tájékoztatom arról is, hogy nincsenek dirigensi aspirációim.
A kották árairól nem érdemes túl sokat beszélni. Az átkosban fillérekért lehetett kapni, mert az a lózunk dívott: A zene mindenkié. Ma csillagászati összegeket kérnek a zenére ácsingozótól, mert változott a lózung: az egész világ profitérdekelt. 1964-ben 4 forint 50 fillérbe került a Vivaldi a-moll koncert zongorakíséretes és solo kottája együtt lengyel kiadásban. Ugyanennyit fizettem a Beethoven Holdfény szonátájáért a Rózsavölgyiben, mely orosz kotta volt. Ma a százszorosáért se kapnám meg egyiket se. Inkább ezerszereséért. Talán. Ma a zene a gazdagoké.
Látom, kezdtek elkeseredni.
Vigasztalásképpen ideírok egyet a végtelenül sok zenei viccből.
Miért tesz a vállára fehér kendőt a hegedűs?
Hogy le ne hegedülje magát.
Hogy?
Hogy nem tetszett?

Akkor legyen egy másik:
Barátocskám, maga helyettesíthette volna Carusót – fordul a kezdő énekeshez a szervező intendáns a meghallgatáskor.
– Igeeeeeen? – kezd örülni a dicséretnek az énekes.
– Igen – mondja amaz –, meghalhatott volna helyette.
És most nem kérdezem, hogy tetszett-e.
Nincs tovább, és kész.