Tehát a Fűrész utcától indultunk. A Fűrész utca 1956-ban (amikor oda költöztünk) száraz évszakban poros, esős évszakban sáros volt. Amikor először jöttem haza az iskolából a költözés után, úgy kellett keresni, melyik is a „mi házunk”, mert hasonló magasságú és korú épületek sorjáztak az utcában. Talán a számot jegyeztem meg (97/b). Évekkel később, valamikor a forradalom után, fáradt olajjal „pormentesítették”. Ha mégis felkapta a szél a port, hát olajos port szórt a lakásokba. Még sokkal később flasztert is kapott az utca. Ekkor már franciákkal levelezett alighanem Gábor, és roppant mókás volt levelet kapni, melyen rue Furesz felirat pompázott. Valahogy nem illett össze a francia rue és a magyar fűrész.
Nos három üzemecskével is találkoztunk, mire a villamosmegállóba értünk. Egy a Czobor utca sarkán állt, valamiféle elektromos dolgokat gyártó manufaktúra, egy a mi utcánkra nézett közel a villamosmegállóhoz (Fémlemezgyár), az Alumíniumgyár állt a sarkon, de már az Erzsébet királyné útra nyílt.
Egy ízben szolfézsról jöttem haza egy verőfényes délelőttön. A Fűrész utca feltételes megálló volt. Úgylehet alig voltunk az egykocsis 65-ön. A kalauz megnézte, hogy a hátsó ajtónál áll-e valaki leszállásra készülődve. Ha nem, rántott egyet a bőrszíjon, ez a mozgást átvitte egy kolomp nyelvére, így adott jelzést a vezetőnek arra, hogy akár meg se álljon. Én már akkor is tohonya fráter lehettem, mindenesetre sokáig üldögéltem fa székemen (Barna sárga pácolt lakkozott székeket építettek a vilikbe). A kalauz rutin mozdulattal lecsengette hát a megállót, a vezető kisebb fékezés után továbbrobogásra biztatta a tuját.
Tudtam, hogy azt a pillanatot kell elkapnom, amikor újra gyorsít a villamos, mert annál lassabban már nem fog menni. Azt is mérlegelnem kellett, hogy ez elég lassú lesz-e ahhoz, hogy leugorhassak. Úgy ítéltem meg, hogy elég lassú. Mögöttünk nem jött semmi. Hol volt még akkoriban a mai forgalom? Tehát fedélzeti komputerem döntött: Most. . .
És sikerült.
Gondolom, olyan 20-25 km/h-s tempóban ment a villamos ekkor. A lényeg a lényeg. Talpon maradtam. (Nem emlékszem rá, hogy valaha is elestem volna ugrálás miatt.)
Sok érdekessége nem volt ennek a megállónak. 56-ban láttam, amikor a Danuvia Lemezgyár tetején álló munkások vasfűrésszel levágták a vöröscsillagot. Emlékszem ahogy lezuhant a pléhcsillag, és fülemben van ma is kongó hangja. A Fűrész utca sarkán állt a telefonfülke. Onnan telefonáltam először minden tanítgatás nélkül. Az otromba készüléket vagy a fülemhez vagy a számhoz húztam, mert akkora volt. Máig nem tudom, hogy megértették-e üzenetemet kollégái apámnak, akit táppénzre vett a körzeti orvos.
Utolsó kommentek