Mickey webnaplója

Hogy hangzik? Miklósegyháza, Miklóshatháza?
Idegenül?
Nekem is. Ugyanis soha nem volt házunk. (Pedig még a csigának is van.) Szoktam is mondani míg rá nem untam: mi sose voltunk házasok, csak lakásosok. Mindenesetre eddig hat házban éltem/éltünk. Mindegyik határozott karakter volt, akkor is, ha porig alázták némelyiket (a kelenföldit lebontották, helyén lakótelepi szalagházakat húztak). Egyetlen fényképet készített róla Kokó, akinek az özvegyénél (Marikánál) még talán megtalálható a ház teljes képe.

1. házunk (szűkebb hazám) tehát Kelenföldön volt, közel ahhoz a Keserűvíz nevű patakhoz, amelynek az alsó folyását megszüntették, betoncsatornába mélyesztették. Mint említettem, az Albert utca 139. sz. ház sincs meg, ahol egy korábban jobb napokat megélt vadászkastély állt, az én időmben már számos bérlakássá aprított mivoltában. A maga nemében egyetlen és egyedülálló épületet téglakerítés kerítette az utcai fronton, majd kétoldalt estikebokrokkal szegélyezett betonjárda vezetett az épülethez. Virágzása idején megédesítette a levegőt. (Ránk is fért, mert a kapu tövében állt az ócska, nyitott bádog szemétgyűjtő, többnyire dögszagot árasztva magából.) Baloldalt állt egy házmester-épület. A kétemeletes háznak cifravilla volt a neve. Jobb oldala magasabb volt, és sisaktoronyféle gúlában végződött. Eleganciáját fokozta, hogy két oldalról ívben vezetett kőfeljárók vittek az első emeleti teraszra, amire két lakásból nyíltak ajtók. Ezek egyikében – a déli fekvésűben – laktunk mi. Pontosabban két család. Apánk és öccse családja, Aurélé, aki mindnyájunk keresztapja volt (talán Ildit kivéve). A ház mögött sufnik sorakoztak, úgy mint mostanában a garázsok szoktak. Hátul nyílt a falépcsős lépcsőház. A lépcsők alatti félhomályban sokszor csiholtunk szikrát köveken golyóscsapágy acéljával. Utána mindig meg is szagoltuk a füstöt. A fel-felizzó ásványnak valóban összetételére jellemző szaga volt. Itt éltünk, éldegéltünk, mígnem 1956 elején kemény télben el nem költözünk Zuglóba.
2. A Fűrész u. házai a 30-as években felhúzott vékony dongájú, leegyszerűsített vonalú bérházak voltak. Úgy vélem, azért voltak szuterén és magasföldszinti lakások, mert így adózáskor csak egyemeletesnek bizonyult, miközben három szinten laktak benne. Pléhből készült kerítését, kapuját a rozsda tartotta össze. A házhoz itt is lépcsők vittek fel (a házkapuig), onnan a magasföldszintig, majd tovább az emeletre, s még tovább, a padlástérre egy kanyarodó után.                   

Micsoda különbség volt a két lépcső között. Ez csak halvány utánzata volt a korábban leírtnak. Mint ahogy udvara is alig volt annak mondható. Itt állott három bálványfa. Ezek szép lombot adtak, és büdös termést hoztak minden évben. 

A kaput zártuk késő este. Valószínűleg a kocsma még később zárt, mint mi a kaput, mert az onnan tántorgó pasi meghajolt a kitört kapuüveg nyílásához, kb. úgy, mint a mesebeli farkas a három kismalac éppen széjjel fúvandó háza előtt, és beordított: Bönyíííííí... Bönyikeeeeeeeee. Ez persze eredendően Bözsi akart lenni, de mindig Bönyi lett belőle. Mi hallgattuk ezt az éjjeli szerenádot, míg Bözsi végül is félelmén erőt nem vett, és be nem eresztette farkas társát. Ettől kezdve az üvöltözés belülről hangzott. A lépcsőházban a nép egyszerű gyermeke lírai erejű fokozásban részeltetett egyszer bennünket. Kis acélgolyókat dobáltunk felülről az acélcső-korlátra. Élveztük meg-megcikkanó hangjukat. Bönyi pedig megjelent a lépcsőházban és imigyen fuvolázott: Ki dobál? Ki a rossebb dobál? A rossebb egye meg, ki dobál? Mi meg pukkadoztunk a röhögéstől. 
Házunkat szerették a szép szenes emberek is. Nem irigyeltük sorsukat. Mind tettek valamiféle megjegyzést a nagyobb baksis érdekében. Legfilozofikusabb megállapításuk így körvonalazta őrültek által tervezett házunkat: „Fölfelé is, lefelé is, ... azzal hordatnám le a szenet, aki ilyen marha házat tervezett”  – szerencsétlenkedtek.
Szerencsétlenkedtünk mi is a forradalom után, amikor a TÜKER csak egy-egy vödör szenet adott, mert naponta alig volt muníciója. Mi meg hoztuk boldogan másfél villamosmegállónyi távolságból a napi adagot. Egyszer hasábfákat kaptunk. Ott fűrészeltük fel az emeleten a konyhában.
Alagsor. A lépcső alatt volt a pincerekeszünk. Ott lakott egy vörös macska, és egy csomó fekete pók (milyen színű is lehetett a szénporban éldögölve). A szénlapátolást azzal kezdtük, hogy a sarokba vágtunk egy nagy darabot. Ha eltaláltuk a macskát, vinnyogva húzott kifelé. Különben a frászt hozta ránk, ha előugrott váratlanul a sötétből. Azért haragudtunk a macskára, mert bent ment ki. Nemegyszer léptünk a szerencsét nem hozó, ám annál szörnyűbb bűzű macskasz...ba. Nem szerettünk pókhálóban turkálni sem. Azért ez gyakorta előfordult. Sokszor pedig felvittünk egy-egy szép pókpéldányt a szénnel együtt.
Egyszer ellopták a padlásfeljáróban tárolt szépséges versenybiciklinket. Sose lett meg. Máskor meg anyánkat szerencséltette egy hajléktalan, akibe majdnem belebotlott, mikor nyikorgó kosárral ölében ment a padlásra, ment serényen. A padlás is érdekes volt. Nyáron megfulladtunk a melegben, télen pedig keményre fagytak kiteregetett ruháink.
És most lépjünk be az ajtón. Ez hol könnyű volt, hol nem. Ha kulccsal nyitottuk ki, könnyű, ha befeszítettük, nehéz volt, bár egyre könnyebb lett.
A lakás 47 kvadrátméteres volt. Öt élő és két később megszületett gyermeknek és két felnőttnek nem éppen kényelmes, de lám elég volt. Négyszobás lakásban éltünk. Egy-két lépés széle-hossza előszobából, egy fürdőszobából, egy nagyszobából és egy kisszobából állt össze ez a varázslat (együtt négy. Nemde?). Ezt egészítette ki a hagyományos konyha, és a kamrácska az északi oldalon, a délin meg egy kb. kétszer egyméteres balkon.
Mondom, olyan háború előtti takarékos építésű ház volt ez rabicfalakkal. Egyszer kőművest kellett hívni, mert ki akart esni az ajtó tokostul a falból. De cserélni kellett a tűzhelyet is, mert szétette a rozsda, a cserépkályhát meg újra rakatni, mert vonakodott meleget adni. A balkonládák helyett magam gyártottam újakat, mert szétkorhadtak. Hát ilyen körülmények között növögettünk.
Még egy dolgot említek. A kőbalkon nyáron átmelegedett. Apám ezen úgy segített, hogy egy vödör (ampa) vizet szétzuttyintott a kövön. Csakúgy sistergett. Azután meg zubogott lefelé az emeletről. És – minthogy éppen alatta volt a bejárati kapu, olykor – a gyanútlan arra járó dohogott (hogy a hangutánzó fonémáknál maradjak), ha még akadályát érezte a továbbhaladásnak.
Nem esik messze alma a fájától. Mikor én már kamasz lettem, az alattunk lévő V.-né kitalálta, hogy milyen jó szórakozás volna nekem, ha a kertet rendszeresen locsolnám. Úgy is lett. A másfél emelet magasából locsoltam vödörnyi adagokban a gyepet. Az illető nő elég hamar arra kért, hogy most már ne locsoljam a gyepet. Szóból ért az ember. Azóta vagy negyvenöt év telt el, és én azóta nem locsoltam a gyepet. Ez volt a déli oldalon. Az északin egyszer az történt, hogy Gábor a fejébe vette, hogy a konyhaablakon kimászik, hogy a fürdőszoba ablakon bemásszon. (Ott is akadt másfél emeletnyi mélység.) És úgy is tett. Alul sivalkodott egy öregasszony, fölül mászott Gábor, belül meg megkövülten állva reméltük, hogy átér kiesés nélkül. Átért.      

3. Kispest. Odanősültem. Helyesebben nősültem, s Tücsi apai nagyanyjánál találtunk befogadásra.  Hadd ne részletezzem, elég legyen itt, hogy elég gyorsan megörököltük ezt a komfort nélküli két helyiségből álló földszinti lakást. Nem volt az olyan kicsi. Darabonként 25 négyzetméterre rúgtak a konyha és a szoba. A konyhát aprítottuk háromba: ebből lett még az előszoba és a fürdő is. Előbb szénnel, majd olajjal utóbb gázkonvektorokkal kísérleteztünk. A leválasztásról korábban megemlékeztem egyik blogomban. (Atya, jöhetek?)
A 42-es villamossal kellett a világ végére menni, ott volt a Hattyú strand, a sarkon a Hattyú kocsma, a mi oldalunkon hánytak a Hattyú kocsmatöltelékek a fák tövébe.  Sose unatkoztunk, mert kantfal választott csak el egy szabóműhelytől, ahol a mester egész nap dudorászott és vasalt. A dudorászás áthallatszott, a vasalás kevésbé.
Itt aludtunk a nappali-hálószobában. Könyveink három polcsoron hevertek létraállványon. Szinte betöltötték a falat. Két ízben a fejünkre szakadt, mert bölcsen úgy intéztük, hogy alatta aludtunk. Második alkalommal a földindulásra ébredtünk. A villamosok kirezgették a falból a tartó tipliket.
A konyháról most nem írnék. Sok minden barkács munkával készült. Igen egyéni lett a mosogatónk is és a falikarok is. Ez volt mind közül a legeredetibb lakásunk. Mi raktuk le a kövezetet. Már a betonozás sem sikerült vízszintesre. Sebaj, majd a misung kiegyenlíti – biztattuk magunkat. Nem egyenlítette ki. Majd a műkőlapok – fogalmaztuk. De azok se akartak tökéletes síkba beállni. Majd a dózer – amelyik egyszer majd eltolja a régi épületet – fogadtuk el végső megoldásnak. Szerettünk itt élni. Kaptunk kölcsön pianínót, tangóharmonikát, de fújtuk a trombitát és gitároztam is. A trombitát megtanulta megszólaltatni akkor kb. kétéves Katink. Egyszer be akarta mutatni tudományát a szomszéd felnőtt fia. Kézbe kapta a trombitát. Beleadott apait, anyait, de a hangszer nem szólalt meg. Kati kivette a kezéből és belefújt. Csakúgy zengett tőle a szoba. Tök égő volt amannak. A tangóharmonika semmivel össze nem téveszthető hangját bírtam. Nem úgy a szomszéd kutyája. Ki tudja, milyen ultra(fel)hangokat adott ki a sípláda. Ahogy elkezdtem nyekergetni, a kutya azonnal keservesen vonított. Nem lehetett tőle harmonikázni.
Legtermékenyebb időszakunk esett a Kispesten töltött évekre. Egymás után három lányunk született ide. Éva, Zsuzsa, Kata. Előbb-utóbb mindhárman oviba, bölcsibe kényszerültek. Egy pillekönnyű kocsit alakítottam át úgy, hogy egyikük szabályosan beleült, a másikuk egy lapra ült, melyet rászereltem a kocsira, a harmadik meg a lábtámaszon állt. Így toltam hármukat egy kocsin jó tempóban, hogy ne tartson fél óráig a leadásuk. Ám ahogy növögettek, egyre szűkebbé lett ez a lakás. Megkíséreltük megvenni a MÉH-től a szomszéd helyiséget bővítés céljából, de nem adták el. Ekkor lakásigénylést adtunk be, és bármennyire is szerettünk volna maradni, elfogadtuk a Nyóckerben kínált „szövetkezeti lakást”.

4. VIII. kerület Baross u. Végül is hazaérkeztem, ha azt tekintem, ebben az utcában születtem a klinikán – fogalmam sincs, miért, hiszen Kelenföldön laktunk. Mindegy.
Itt elfogadtuk a két fél- plusz egyszobás 67 m²-es lakást. Részletre vettük, 210 000 ft volt az ára. (Mikor visszaadtuk az OTP-nek, 1 200 000-ért adta el használtan.) Lift működött benne és szemétledobó. A szemét lefelé közlekedett a csőben, a szag felfelé. Kiirthatatlanul.
Itt tanultak gyermekeink, ide jártak iskolába a szemben felépült Losonci téribe. Egyiküknek a combját szúrta meg valamelyik túlmozgásos fiú grafitceruzával, a másikkal pedig szemtelenkedett osztálytársa. És te mit csináltál? – kérdeztük tőle. Tűrted? Mire ártatlan lánykánk ártatlan arccal: Nem. Beb…-m neki egyet. Nagyon ráncolhattuk a homlokunkat erre a megfogalmazásra, mert kérdően nézett vissza? Valamit nem jól mondtam?
Itt lopták el Éva tacskó biciklijét a gangról, a versenybiciklinket a tároló helyiségből.
Itt jártak a lányok cimbalmozni.
Itt kínlódtam időről időre a vacak cimbalmok felhangolásával. Egyik koma meg is jegyezte: Elég bolond vagy, azért fizetsz, hogy zajongjanak a gyerekeid. Ahelyett, hogy örülnél, ha egy kis csönd van ritkán.
Itt lógatta a szájában Zs. a cumisüveget, amely egyszer kicsúszott fogai közül, és legurult az alattunk levő bölcsődeépítkezés anyagai közé. Nem látszott. Zs. le volt szoktatva a cumisüvegről. Tudomásul vette, hogy megsemmisült. Nincs.
Itt kapott pszeudokruppot M., akivel egy éjszakát a gőzzel telített fürdőszobában töltöttem. Ott aludt az ölemben, és én is a kádban vele együtt. Szerencsénk volt, mert a száraz levegőn erősen fulladozott.
Itt ért bennünket az a fantasztikus fordulat, hogy telefonhoz jutottunk. (Vö. Ivan Kozirev öntő munkás c. Majakovszkij verssel.) Szerettük is meg nem is ezt a lakást. A gyerekek szerették, mert körbe-körbe lehetett futkosni a szobákon és a közlekedőn. Nagy párnacsatákat is vívtak egymással, amikor saját bandájuk találkozott nálunk. Ugráltak a kanapén, és egyik görög tálunk is megbánta a kialakult közelharcot, ripityára tört.
Itt sütöttem három lángon egyszerre palacsintát egy rokonlátogatás alkalmával, és egy óra elteltével még mindig fogyott azon melegében az édes tészta.

5. Itt kaptunk egy ajánlatot, hogy valaki vidékre költözött, noha házat vett Zuglóban. Kiadná nekünk, ha mi is úgy gondoljuk.
Úgy gondoltuk.
Ez itt kérem szépen kb. 100 m²-es lakás volt, garázzsal. Nem is lakás, hanem kétszintes sorházak egyike. Teljesen új, korszerű fűtéssel. Fent aludt az egész banda három szobában, egy negyedik afféle társalgó volt, lent pedig néztük a tévét és fürödtünk, mert fent csak szerény ütemben folyt a melegvíz. Elő- és hátsókert(ecske) is tartozott a házhoz. Elvileg gyorsan lehetett itt barátkozni, de körülményessé tette az a tény, hogy szinte mindenkihez képest gyengén eleresztett jöttmenteknek számítottunk. Mindenesetre nálunk szerettek mások lenni. Mert nem tapadt nipp senkinek a hátára a fotel hátsó támlájáról. Az se izgatott különösen, ha egy-egy korsó összetört. Egyik se képviselt műkincsértéket.
A gyerekeknek itt lett sok barátjuk és barátnőjük. Esténként külön kellett mesélni egyiküknek, másikuknak.
Itt tanítgattam őket kerékpározni, itt locsoltuk a füvet Micával.
Itt énekeltem neki egy átalakított szövegű népdalt. Íme:

Miklós fiam az út mellett, / mind meglocsolja a füvet. / Ne félj Miklós, nem vagy árva, / együtt megyünk a Sugárba.
Itt ért bennünket egyszer a jó 25 fokos hideg. Reggelre akkora hó esett, hogy csak kézben tudtam elcipelni M-t a bölcsődébe. Útközben meg kellett állnom zihálni, mert ez a hótaposás abban az irdatlan hidegben túlságosnak bizonyult. Egy telefonfülkében lihegtem ki magamat. A meglepetés a bölcsődében ért. A gondozónők hangos nevetésben törtek ki, amikor megláttak: Egész szakállam merő jégcsappá állt össze. A kilélegzett pára mind lecsapódott, s menten oda is fagyott a fejem alsó fertályára. A tükör a gondozónőket igazolta. Melegvízzel aztán sikerült megszabadulnom jégcsapsörényemtől.
Igazán a lakásról akartam írni. Ez ház volt, csakhogy nem a miénk. A garázs elegáns helyet adott Wartburgunknak, amíg le nem szakadt az álmennyezetként alkalmazott eternitlemez. Igazán háziúrnak tudhattam magamat. Rendszeresen nyírhattam a füvet, gondoskodhattam róla, hogy este mindenütt be legyen reteszelve az ajtó. Elöl, hátul. És az ablakok is… Egy esetben ez a reteszelés olyan jól sikerült, hogy kirekedtem a házból. Elfelejtettem kulcsot vinni egy esti bulira. Nahát csöngethettem. A csengő lent szólt, a család fent aludt. És milyen jól. Én meg lent üldögéltem a kocsiban. (A Wartburg ülését nem lehet dönteni.) Hajnaltájt a hideg újabb próbálkozásra ösztökélt. És ezúttal eredményt is hozott. Bizony, egy ilyen kaland ráébreszti az embert: milyen kiváló találmány az ágy. Jó volt végre kinyújtózkodni rajta. Lent a nagyszobában nemcsak tévéztünk, hanem a vendégeknek is kényelmes körülményeket tudtunk teremteni. De a leterített óriási műperzsán gyakorolták Zs és barátnője a különféle, maguk által kitalált ritmikus sportgimnasztikai gyakorlatokat. Egyszer bemutatót is rendeztek többünknek.
Velünk szemben lakott Thiry István, aki leülte a magáét a regnumi per után. Egyszer felkereste egy pasas, aki valahol sréhvizavi lakott vele. Elmondta, hogy ő volt a besúgója. Ő figyelte, mikor mit csinál, hányan mennek hozzá stb. A bocsánatát kérni jött. Persze Pista megbocsátott neki. Ám Pista élete végéig viselte megaláztatásainak terhét, nyomasztó voltát. Sose tudta többé kiheverni.

Ez a ház ideális volt a gyerekek nevelése szempontjából. Jó, csendes hely volt. Egy hatalmas bajával nem tudtunk mit kezdeni. Tudtuk, hogy innen – más ember tulajdona lévén – tűznünk kell. Egyszer mély levegőt vettünk, és körülnéztünk a lakáspiacon. Elhűlve tapasztaltuk, hogy az árak tízszeresére nőttek. Mégis be-benéztünk az OTP-hez (ők árusították a házgyári lakásokat), és néztük a kiírásokat. Egyszer csak két címet is kaptunk megtekintésre: egy aquincumit és egy káposztásmegyerit. A pók utcai volt a kisebb alapterületű: 87 m². A család minden tagjával együtt jöttünk Óbudára megnézni: Hová esik, és milyen az új ígérvény. Mi tagadás, olyannyira beleszerettünk a helybe, hogy nem mentünk át a túlpartra a másikat megnézni. Ez lesz a mienk, kerül, amibe kerül. (2 100 000-ba került. Később egy koma, olyan időben adta el, amikor a legtöbbet érte: 25 millióért adta el. Azóta ez a szám csökken.)
De még nem tartunk itt. Tehát öt lakást kellett jelölni, hogy melyikben is szeretnénk lakni. Mind az ötöt a Lőporalom u. 1. sz.-ra jelöltük. Ez lett a

6. lakás, merthogy megkaptuk az egyik első emeleti lakást. A déli-keleti-északi tájolásút. Ha a nyugatit kaptuk volna, talán már nem is élnék. Nem bírom a meleget. Kezdetben eléggé hadi állapotok uralkodtak a környéken. Közvilágítás csak nyomokban volt. A ház előtti „kert” építkezési törmelékekkel, rozsdás drótokkal, egyéb szeméttel volt teli. Még egy rozzant japáner is itt felejtődött az építkezésből. A ház tulajdonosai összefogtunk, és magánszorgalomból elhordtuk egy üresen álló placcra a törmeléket. Csákánnyal feszegettük fel a leszáradt betonlepényeket, és minden földből meredező, talajba nem való dolgot elcipeltünk. Az alsó szomszéd felesége pedig forró rumos teával kedveskedett nekünk, hórukkosoknak. Időközben aztán park létesült tőlünk délre, és északra is – egy kis gyep néhány fával. Jó volt, és egyre jobb lett itt lakni. Az az igazság, hogy sose vágytam el innen, még akkor se, ha tudom (unokáink bizonyítják), hogy egy kertes ház milliószor többet ér, mert gondtalan hancúrozást tesz lehetővé a kerítéssel óvott hely. Mégis számos nyarat töltöttek el itt a francia unokák, és amennyire tudom, máig szívesen visszajárnak ide. Ágoston unoka pedig itt lett csecsemőből kisgyerekké. Miért szerettek itt? Mert elég nagy a nappali: Kb. 30 m². Lehetett mindig is hancúrozni az ágyakon, kanapén és fotelen. Mindenféle nyelvű tévéadást nézni – minden korosztály érdeklődésének megfelelőt. Lehetett az erkélyen teríteni, és ott reggelizni, ebédelni. Lehetett focizni a réten, sétálni a Duna-parton, kavicsokat vagy éppen jégtáblákat dobálni. Átmenni a vasúti hídon, HÉV-vel vagy kocsival felmenni a Pilisbe vagy a Hármashatár-hegyre. Immár nagykorúvá lett, aki a költözésünkkel egyidős. A lakáson itt-ott a fáradtság jelei mutatkoznak csakúgy, mint a tulajdonosain.
Intermezzo
Nem tudom, végtére is miért írtam ideiglenes otthonainkról. Saját házunkban lakunk, s nem is akármilyenben. Írva van: „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3,16) Testünk volna hát örökös házunk? Nem. Legalábbis ebben a formában nem. Ez csak csillagpor. Olyasféle anyagból készült, mint minden lakóházunk. Ugyanúgy végzi is. Átadja a helyét a következő konstrukcióknak. De a végén megváltott éteri testünk támad fel, melyet a szellem, a lélek ural, és mely ment lesz a most fennálló fizikai-kémiai törvényektől. Csak addig kitartson ez az Isten temploma, míg meg nem halunk! – szoktam magamat biztatgatni.

Ami pedig a házaink leírását illati, sietve megjegyzem az utolsó szó jogán, hogy alig írtam róluk valamit. De hogy is törekedhettem volna a teljességre. Inkább abból a hangulatból szerettem volna valamit visszajátszani, mely körüllengett bennünket itt, ott és amott.